Hogyan erősíthetjük hitünket, bizalmunkat a másik emberrel való kapcsolatban?
1. A gyengeségeidet, korlátaidat nem a te bajodnak tartom, hanem segítek együtt élni velük.
Ez a klasszikus mondat a katonaságnál sokszor hangzott el: „Ez a te egyéni szocproblémád”. Ez olyan, mint amikor egy házastársi kapcsolatban az egyik fél azt mondja a másiknak: „Ne is haragudj, drágám, de ez a te problémád, oldd meg magad.”
A következő történet jól példázza, hogy milyen sokat jelent, mikor a másik azt közvetíti felém, hogy a problémám nem tekinti egyéni szocproblémának. Két pap barátommal ültünk az autóban Olaszországban, Assisi városában. Azon vitáztunk, hogyan menjünk haza. Miután hárman voltunk, három különféle úton szerettünk volna menni. Én, gyarló emberként természetesen ragaszkodtam ahhoz, hogy arra menjünk, amerre én akarok. De a barátaim nem így gondolták.
Végül azt mondtam: „Tudjátok, kinek van kedve Olaszország közepén végigmenni! Úgy utálom ezt az utat, mint a fene. Ezen már többször jártam, a másikon meg még egyszer se. Utálom ezt.” Erre olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Rám nézett a két pap barátom, és varázsütésszerűen azt mondták: „Miért nem mondtad, hogy utálsz arra menni? Akkor persze, mehetünk a tenger felé.” Mennyire komolyan vették azt, hogy én egyszerűen utálok arra menni!
Azért elviselhetőek a korlátaim, mert te is elviselsz engem azokkal együtt. Ha ezt a kapcsolat keretében nézzük, azért bírom elviselni magamat, sőt együtt élni a saját gyengeségemmel, mert te elviselsz engem. Ezért lehet nagyon gyógyító, ha nem tekintjük a másik nehézségeit csak az ő problémáinak.
A gyöngeségeidet, korlátaidat nem a te bajodnak tekintem, hanem segítek neked együtt élni velük. Ha normálisan nézünk a másikra, akkor tudhatjuk, hogy a saját butaságaitól biztos, hogy jobban szenved, mint mi. Nagy lehetőség, ha segítünk a másiknak ezeket elhordozni.
2. Együtt dolgozunk másokért, de nem a kapcsolatunk rovására.
Ez ránézésre mintha nem a kettőnk kapcsolatáról szólna. Valójában azonban, ha vannak olyan élményeink, amelyekben tudunk együtt dolgozni egy közös ügyért, az nagyon elmélyítheti két ember kapcsolatát.
A Szentháromság titkáról szólva mondják teológusok, hogy ha a bölcselet talajáról indulunk, akkor törvényszerű, hogy az Istennek háromságnak kell lennie. Azért, mert a szeretet teljessége abban áll, hogy ketten szeretnek egy harmadikat. Ha két ember csak egymást szereti, a szeretetből valami kimarad. Lehet, hogy én 100 százalékosan szeretlek téged, de ha mi együtt nem szeretünk egy harmadikat, akkor valami kimarad a szeretetünkből.
Ennek az analógiájára lehetne beszélni a bizalomról is. Ha mi nagyon megbízunk egymásban, de nem látlak téged megbízni egy harmadikban, áldozatot hozni egy harmadik emberért, vagy szeretni egy harmadikat, és ezt nem tudjuk együtt csinálni, az talán a kettőnk közti kapcsolat kiteljesedését is akadályozza. Ezért van az, hogy a házasság szentségéhez a Katolikus Egyház hozzáteszi, hogy csak akkor válik szentséggé, ha a két fél nyitott a gyerekre. Arra, hogy legyen egy harmadik fél a kettejük kapcsolatában. Hogy ők ketten együtt szeressenek egy harmadikat.
Két dolog, ami talán ezt még közelebb hozhatja nektek. Ha dolgoztatok másokért valamilyen karitatív tevékenységben. Az egyik legjobb élményem az, amikor mentem elfekvőbe idős bácsikat meg néniket füröszteni. Olyan elevenen él bennem az, hogy azokkal, akikkel én együtt fürösztöttem magatehetetlen, kiszolgáltatott idős embereket, bizalmi kapcsolat alakult ki. Méghozzá olyan, ami valószínűleg sokkal hosszabb idő alatt alakult volna ki, ha csak arra törekszünk, hogy egymással alakuljon ki a kapcsolatunk.
Ha látom, hogy ő is milyen gyöngéd azzal a másik emberrel, hogyan törli meg, szárítja a haját, igazgatja el a lepedőjét, az nagyon nagy bizalmat ébreszthet a másik iránt. Talán szülők élhetik meg ezt sokszorosan, amikor szemlélik, ahogy a társuk gondoskodik a közös gyermekükről.
A másik példa, ami szerintem nőknél is, férfiaknál is megjelenik, amikor szerelembe esnek, vagy az igazit keresik. Hogy amikor ránéztek arra a valakire, aki később a házastársuk lett, akkor szinte az első gondolatuk az: „Ő jó apa lesz”, vagy „Ő jó anyja lesz a gyerekeimnek.”. Van egy érzék arra, hogy ez akár az első találkozásban megfogalmazódjon.
3. Hátrányos helyzetben lévőkkel sorsközösséget vállalunk, saját kényelmünk rovására.
Nem csak akkor tesszük ezt meg, ha ez futja a kényelmünkből, hanem akkor is, ha nem. Amikor azt élem meg a társammal, hogy saját magát képes háttérbe szorítani egy harmadikért, az hívogató jel arra nézve, hogy rábízzam magamat, bízzam benne.
A házasságkötés szertartásában van egy gyönyörű hármas áldás. A harmadik része úgy hangzik, hogy: „És a szenvedők és szegények, akikhez jók voltatok, egykor hálásan fogadjanak Isten örök hajlékában.” Az ifjú házaspárt ezzel az áldással bocsátja el a pap az esküvői szertartásról. Ez az Egyház bölcsessége, egy finom utalás, hogy mi az, ami azon túl gazdagíthat benneteket, hogy egymásra figyeltek. Persze van bennem annyi gonoszság, hogy egy picit ilyenkor mindig nézem őket. Ha nagyon lesütik a szemüket, akkor ez még csak a jövő.
4. A kapcsolatból adódó megpróbáltatásokat értéknek tekintem, még ha szívesen el is kerültem volna azokat, vagy úgy gondolom, hogy el lehetett volna kerülni őket.
Vagyis nem okollak vagy hibáztatlak azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk. Klasszikus példa, amikor fáradtan hazamegy a férj, és azt gondolja, hogy pihenni fog, de szól a feleség, hogy itthon még valami dolga van. Vagyis lőttek a pihenésnek. Ha ekkor az jelenik meg a tudatodban, hogy „A fene egye meg, ez egy plusz teher!”, az nem a bizalmat növeli kettőtök között. Ezek a helyzetek általában kiszolgáltatottá teszik a másikat.
Érdemes tehát úgy nekikezdeni, hogy ez egy lehetőség arra, hogy elmélyüljön a kapcsolatunk. Ez nem a rózsaszínre festése valaminek, még akkor sem, ha közben azt gondolom: „De jó lett volna pihenni!” Ezt természetesen gondolhatom és érezhetem is. De hogy hogyan állok hozzá, az a szabad döntésemen múlik.
Indiában, ha szellemi fogyatékos vagy testi fogyatékos gyerek születik, akkor tudjátok-e, hogy mit mondanak rá? A mi kultúránkban élő ember ilyenkor azt mondja, hogy „Mekkora pech! Miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen?” Ez az ő közös megpróbáltatásuk.
Indiában erre azt mondják: „Vezeklő született a családunkba! Hatalmas kincset kaptunk!” Ez az, amikor egy kultúra részévé válik, hogy egy ilyen helyzet nem egy plusz teher. Nyilván itt a reinkarnációról is szó van, csak a logikája miatt mondom. Hogy nem egy terhet kell elhordoznunk, hanem egy vezeklőt fogadhattunk be a családba, aki éppen bennünket választott arra, hogy hozzánk szülessék.