Már túl vagyunk azon, hogy egyszerű ok-okozati összefüggésben próbáljuk elképzelni az életünket. Elfelejthetjük azt a szemléletmódot, hogy egy családtörténet, a saját élettörténeted megérthető azáltal, hogy okok és okozatok függnek össze, és a végén te kijöttél végeredményként. De ha nem ebben a leegyszerűsítésben gondolkodunk, akkor egy összefüggésben, egy kontextusban, egy rendszerben. Ez pedig sokkal árnyaltabb és nehezebb. Mégsem hagyhatjuk ki, mert éppen így ismerhetünk fel olyasmit, ami egyébként, ha túlzottan leegyszerűsítünk valamit, sose jön elő.
Arra gondoltam tehát, hogy először leírom nektek a szülősítést. Ahogy föltárul, hogy miről is van szó, azt gondolom, fel fogjátok ismerni, hogy ez tényleg elevenen érinti vagy érintheti a mi, vagy a hozzátartozóink, szüleink életét.
Mi a különbség a szülősítés és aközött, hogy valaki egyszerűen otthon, az anyukájával és az apukájával tanulja a szülő szerepet? Honnan tanulnánk meg, hogy milyenek lehetnénk apukaként, anyukaként, ha nem otthonról? Egészen normális és természetes, hogy a családban, egész pici kortól kezdve, néha szülő szerepbe kerülünk. Vigyázunk a kistesónkra, gondoskodunk a beteg apukánkról, és nagy büszkeséggel, négyévesen viszünk neki meleg teát. Ahogy fölnövünk, ezer dolog lehet, amiben szülő szerepbe kerülünk, és ez teljesen rendjén való.
Tehát ha a családunkban pici kortól kezdve úgy nevezett szülő szerepbe kerültünk, az nekünk nagyon jó lehet akkor, ha ezt a saját szüleink nem használják ki. Nem használják föl ellenünk. Például amikor én négyévesen a 40 fokos lázzal otthon fekvő apukámnak büszkén bevittem a teát, és úgy éreztem, hogy döntő lépést tettem az élet felé, akkor az én apukám megdicsér, megsimogat és azt mondja: „Hát, nem is gondoltam volna, hogy picur, te így behozod a teát és nem is lötyögtetted ki.”
Azaz, ha gyerekként szülő szerepbe kerülök, az nagyon hasznos lehet, ha ezekben a helyzetekben a szüleim elismerik, hogy én valami pluszt tettem bele a családi kapcsolatrendszerbe. Valami olyasmit, amit nekem egyébként nem kellene betenni, mert gyerek vagyok.
Ezt elismerik, méltányolják, megdicsérnek, és ezután szabadságot kapok. Ha miután én szülő szerepben plusz felelősséget vállaltam, plusz bizalmat kapok a szüleimtől, akkor a helyzet teljesen rendjén van. Mert mire 25-30 éves leszek, egy csomó jó élményem lesz arról, hogy nekem ez menni fog. Emlékszem, hogy 13 évesen is milyen jól csináltam, azután 17 évesen is. Ez tök jó, van kedvem apukának vagy anyukának lenni.
A szülősítést úgy határozták meg, hogy „foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás”. Ez mit is jelent? Az ilyen gyerek megfosztatik attól, hogy gyerek lehessen. Ha én ilyen szerepben kell, hogy legyek, akkor nem élhetem meg magamat gyerekként. Ez nagy kiszúrás velem. Elraboltatik tőlem a gyerekkorom, a gyerekszerepem, a gyerek helyzetem, a gyereknek az önfeledsége, az öröme, vagy például az önzése.
A lélektani irodalomban engem az mindig megrendített, hogy a gyerek nárcisztikus vágyainak kielégítésére a szüleit használja. Felnőttként nem esik jól ilyesmit hallani, hogy valaha egy önző kis pukkancs voltál. Gyerekként, ha te 3-4 évesen egy önző, akaratos kis pukkancs vagy, az teljesen normális, mert egy gyerek a maga központjával élő világban él és igenis teljesen önző, narcisztikus szükségletei vannak. Ezeket ki akarja elégíteni, a szülők pedig ezt valahogyan terelgetik.
Ha egy gyerek pici kortól kezdve nemcsak szülő szerepbe kerül, hanem ezt szerepet súlyosan kihasználják és felhasználják a szülők vagy nagyszülők, akkor például kimarad az életéből egy nagyon fontos szakasz, amikor nárcisztikusan pukkancskodik otthon. Elképzelhető az, hogy ha valakinek az életéből ez gyerekként kimaradt, akkor felnőttként szeretné bepótolni. Ezért teljesen jó, ha egy gyereknek hagyjuk, hogy egy önző kis dög legyen, mert az a dolga, és persze ezt keretek közé fogjuk, nevelgetjük.
Ha megterhelnek bennünket ezzel a szereppel, akkor ennek a következménye az lesz, hogy romboló jogosultságaink támadnak. Vagyis valamit elvettek tőlünk gyerekkorban, és felnőttként magunk sem értjük, hogy miért tudunk olyan gátlástalanul, agresszíven, a kapcsolatainkat és önmagunkat is romboló módon megnyilatkozni egyes helyzetekben. Ez tulajdonképpen nekünk sem éri meg, nem jó lenyomni a házastársam, és mégis megteszem. Valami furcsa, örömmel és élvezettel teli egyensúlyérzetem támad, ha beszólok annak, akit szeretek.
Felnőttként az igazságosság-egyensúlyunk mínuszban lesz, ezért állandó kísértéseket fogunk átélni, hogy valakin törlesszük a gyerekkori hiányokból fakadó adósságainkat és azt éljük át, hogy akkor most vagyunk rendben. Ez a helyzet gyakran visszafordíthatatlan következményekkel jár. Ezek a következmények 10 -15-20 év múlva jönnek elő. Te ilyen szerepbe kerültél gyermekkorban, és ez serdülő-, ifjú- és fiatal felnőtt korban lehet, hogy téged egyáltalán nem zavar. Amikor pedig megházasodsz, és kialakul egy egészen másfajta helyzet és rendszer, akkor ez feltörhet az összes negatív következményével együtt.
Ha szüleink a saját hiányaik miatt, általában indirekt módon és nem rosszindulatból, de túlzottan is szülő szerepbe helyeztek minket, majd pedig ezt nem ellensúlyozták elismeréssel, plusz bizalommal és szabadsággal, ez azt fogja jelenteni, hogy teljesen túlterhelődünk. Egy ilyen gyerek túlterhelt, ez is növeli az ő romboló jogosultságait. De ami még nehezebb, hogy felnőttként az lesz számára a normális, hogy magát folyamatosan túlterhelje. Hiszen azt szokta meg otthon, hogy egy olyan helyzetben kell élnie és egyensúlyoznia, amely számára megoldhatatlan.
Egy gyerek nem képes tartósan szülőként létezni egy családban. Ha ezt megteszi, olyan felelősséget tesz magára, amelyet nem bír elviselni. Ez azt jelenti, hogy túl fog terhelődni.
Az ilyen szerepbe vitt felnőttek később folyamatosan túlterhelik magukat a munkahelyen, otthon, akárhol. Mindig akkor ébrednek föl, amikor már teljesen ki vannak purcanva. Ugyanis számukra az a normális, hogy olyan helyzetet vállalok és veszek magamra, amit nem tudok megoldani. Nemcsak hogy a hiányaimat megpróbálom pótoltatni más felnőttekkel, hanem újból és újból olyan helyzetekbe hozom magam, amelyek emlékeztetnek az eredeti helyzetre, és így szenvedtetem magam felnőttként.
Még rombolóbb ez a helyzet a gyerek számára akkor, ha nem hajlandó fölvenni ezt a túlzott felelősséggel és elviselhetetlen teherrel járó szerepet, és ezért még bűntudatot is keltenek benne. Szégyenérzetet keltenek benne akkor, amikor ezt a szerepet nem vállalja el. Amikor a gyereknek azt mondja az anyukája: „Hát nem veszed észre, hogy megint migrénem van és fáj a fejem? Most jössz ezzel a rohadt leckével!” Mert a gyerek nem tudja megoldani a leckét, és szeretné vinni az anyukájához, hogy segítsen neki megírni. A gyerek így jár el, ez természetes és normális. És az anyukától nem azt kapja, hogy: „Nagyon sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni. De tudod mit? Esetleg beírom az ellenőrzőbe, a matektanárnak címezve, hogy te szeretted volna megírni a házi feladatot, de én nem tudtam neked segíteni. Kérlek, óra elején ezt vidd oda, és mutasd meg neki.” De nem ez történik, hanem az ellenkezője.
Az anya, mert fáj a feje, rámordul a gyerekre, és azt mondja: „Nem látod, hogy mennyire rosszul vagyok?! Hát nincs benned semmi együttérzés? Hányszor mondtam, hogy ha fáj a fejem, akkor nem tudok neked segíteni. Nem tudod ezt megérteni?” Akkor ezekkel a mondatokkal meghívja őt egy szülő szerepre: most neki kell gondoskodnia róla. Nem ismeri el azt, hogy ő egy gyerek. Ilyenkor jöhet a megszégyenítés és a gyerek megalázása. Ez nagyon finom formában tud megtörténni, nem kell, hogy a szülő kezet emeljen a gyerekére.
Nem történnek durva dolgok, csak mindig ilyen finom elutasítás ott, ahol pont szeretgetni kéne. Ez bőven elég ahhoz, hogy valaki felnőttként ezalatt nyögjön.
Ha az én az anyukám azt mondja: „Jaj Rozikám, tudod, nagyon fáj a fejem. Nem hogy nem tudok neked segíteni neked a matekban, de még én egy nagyon nagy szívességre is megkérnélek, hogy ma este te mosogass el. Annyira jól esne nekem, ha elmosogatnál! Nincs is túl sok, mert reggel elmostam a tegnapit, de nem akarom, hogy ott maradjon, megtennéd?” Erre a gyerek kimegy, elmosogat, sugárzó arccal jön vissza és azt mondja, hogy: „Anya kész van!” Akkor, hogy ha kap két nagy puszit, akkor a dolog a legjobb mederbe került. Ismerjék el, amit ő most beletett ezzel a családi rendszerbe, és akkor teljesen rendben van.
Egy cifrább változat, amikor az anya a nyílt agressziót nem szereti, hanem inkább érzelmileg zsarol. Mondjuk hazajön a lánya az iskolából és az anyukája – már nem fáj a feje – de nem áll vele szóba. Akkor a gyerek tesz-vesz: „Anya fáj a fejed? – Nem!” Kezd gyanakodni, az anyuval valami baj van, tegnap fájt a feje. A gyerek ebben a pillanatban tudja, mi a dolga, ő kezd el gondoskodni az anyukáról. „Az anyukám védtelen. Megsértődött, biztos valami oka volt rá. Biztosan én vagyok a hibás. Jaj, mi van az én anyukámmal, majd én gondoskodok róla.”
A gyerek még mindig nem érti. Az anya pedig pontosan tud mindent, de adagolja, úgy, hogy minden fájdalom teljesen leérjen. Akkor jönnek ezek a jelzők, hogy: „Neked soha nem jut eszedbe, hogy amikor anyádnak fáj a feje, akkor elmosogass! Ennyire nem lehet rád számítani?! Mikor láttad, hogy fáj a fejem! Láttad vagy nem?” A gyerek látta, és ott áll, most már tudja, mi a baj. Látta, nem mosogatott el, az anyjának tegnap fájt a feje, ma meg van sértődve, holnap megint fáj a feje, jól ki van ez találva. Az anya még csak nem is dühös, le se szidja a gyerekét. A kihasznált gyerek hibáztatása mély igazságtalanságot jelent.
Ha a szülő nem ismeri el a plusz felelősségvállalást, plusz tehervállalást, a plusz családi rendszerbe történő betételt a gyerek részéről, akkor sajátos módon a gyereket elkezdi függő helyzetbe hozni magától. A jó úton az történne, hogy a gyerek egyre szabadabbá válik, mert felelősségeket vállal, pluszokat is, ezért plusz szabadságot, bizalmat és elismerést kap. Ettől egyre erősebbé válik, és szabadon képes lesz majd házasságot kötni. Ez a szabadság irányába megy. Amiről eddig beszéltünk, az pedig pont az ellenkező irányba hat. Mert a gyereknek állandóan résen kell lennie, a szülei szükségleteire figyelni, és szép lassan a szüleinek a szüleivé válik. Ezt pedig nem ismerik el.
Van még egy nagyon csúnya helyzet itt. Amikor a szülők olyan helyzetbe hozzák a gyerekeiket, hogy azoknak döntőbíróvá kell válni a kettejük konfliktusaiban. Ez klasszikus. Ehhez nem kell, hogy a szülők elváljanak, elég, ha köztük megrendül a bizalom, és a gyereket megpróbálják kijátszani, kihasználni a saját javukra. Ez miért történik? Mert a házastársam volna az, akivel egy bensőséges, meghitt kapcsolatban vagyok, akivel történik az érzelmek mély átélése, kölcsönös felelősség, bizalom, jó dolgok.
De ha én nem vagyok jóban a házastársammal, akkor óriási hiányaim lesznek. Ezeket szívesen töltöm be a kéznél lévő, még nagyon mély érzelmi kapcsolatokkal, és ezek a gyerekek.
Tehát rosszban vagyok apáddal, és rögtön, ösztönösen kellesz nekem, mert nekem egy hiányom van. És nem azon dolgozok, hogy a férjemmel valahogy rendezzem a helyzetet, hanem azon, hogy a gyerekemtől kapjam meg azt a szeretetet, gyöngédséget, törődést és figyelmet, amit nem kapok meg a házastársamtól. Ezért őt magamhoz vonzom és édesgetem, és hogy ezt a helyzetet fönn tudjam tartani, mert ezt sokkal könnyebb, mint rendezni a kapcsolatomat a házastársammal, nagyon finoman és óvatosan próbálom kijátszani a magam javára.
Nagyon finom mondatok is elegendők, hogy ez a helyzet létrejöjjön. Jön haza a gyerekem vidáman: – „Helló! Hogy vagytok? Tök jó napom volt!” – „Anyád megint rosszkedvű.” Ha a gyerek ebbe a helyzetbe kerül, ez is nagyon sajátosan szülő szerep. Ott van két egymással perlekedő fél, és én vagyok a bíró, és aki mellé én állok, az győz. A gyerek tudja is, hogy ő lesz most a mérleg nyelve. Rajta dőlnek el a dolgok.
Azonban ez a szerep nem a gyereknek való. Azért, mert a gyerek nem dönthet arról, hogy kik a szülei. A szülő dönthet arról, hogy ki a házastársa. Ők dönthetnek, de én nem, és amikor egy ilyen konfliktusban ebbe a sajátos szülő-bíró helyzetbe kell kerülnöm, akkor hogyan őrizhetem meg az apukámmal való lojalitásomat? Azon az áron, hogy elárulom az anyukámat. Ha az apukám és az anyukám finoman meghív engem arra, hogy gyere, legyél a szövetségesem, adj nekem igazat, akkor nekem csak árulás révén van esélyem arra, hogy fönntartsam a kapcsolatot azzal, aki meghívott erre a szerepre.
Mi történik ebben az esetben? El kell árulnom az egyik szülőmet, hogy ezt a kapcsolatot fönntartsam. A gyerekek éveken keresztül hihetetlen lavírozásban vannak. Anyukánál anyukának adnak igazat. Apukánál apukának adnak igazat. Esetleg megpróbálnak anyukánál legalább hallgatni, vagy azt mondani, hogy: „De hát az apu…” Próbálkoznak, vagy sikerrel, vagy nem. Amikor az egyik szülő a saját szeretetét a másik szülő elárulása árán adja csak meg, ez hihetetlen súlyos bizalmi válsághoz vezet.
Ugyanis a gyerek a következőt tanulja meg. Hogy egy olyan helyzetben kell leélni az életet, ami olyan felelősséget ruház rám, amelyet nem vagyok képes viselni.
A szüleim bizalmi válságából azt a következtetést vonom le, hogy igazából egyik szülőmben sem bízhatok teljesen. Hiszen el akarják árulni a másikat, és nekem ez nem jó.
Ha a szülők a saját bizalmi válságukba sodorják a gyereket, a gyerek mind a két szülővel kapcsolatban bizalmi válságba kerül, vagy pedig eltávolodik mind a két szülőjétől. A másik lehetőség, hogy dönt. „Megszakítom a kapcsolatot az apámmal, és anyámmal függő helyzetbe kerülök. – Megszakítom a kapcsolatot az anyámmal, odaköltözök apámhoz és együtt szidjuk anyámat.” Mind a kettő katasztrofálisan rossz az elkövetkezendő évtizedek szempontjából.
Ha a szülők elválnak, szülő legyen a talpán, aki ezt jól csinálja. Még kisarkítom: elvált nő legyen a talpán, aki ezt bírja, és jól csinálja. Hiszen képzeljük el, padlót fogott az anyuka. Egy válás kikészít minden embert, mindegy, hogy ki a hibás. Ki van purcanva a nő. Ott vannak a gyerekek, sokkal több a teher és kevesebb a pénz. Többet kell dolgozni és kevesebb a szabadidő. Aki ezt anyaként bírja… Naná, hogy az elvált anyák nem bírják, mert az kétemberes munka.
Ezért ha egy elvált szülő gyereke az anyukájától kapott némi ilyen rúgást, akkor bizony ezen nincs csodálkozni való. De az, hogy mi ezt a helyzetet megértjük és érdemes is megérteni, nem jelenti azt, hogy ez nem okozott nagy sebeket nekünk. Ennek az lehet a következménye, hogy később, felnőttként nem csak agyonterhelem magam, hanem előszeretettel vállalok olyan helyzeteket és olyan partnert, aki nem hozzám való. Hiszen megtanultam, hogy nekem olyan helyzetbe, olyan szereplőkkel kell lennem, amelyek nem nekem valók. Ezért ezt nagyon szívesen megismétlem, újból és újból.