Hogyan lehetne a mélypontjainkat ünnepéllyé tenni? A megpróbáltatásainkat kalanddá vagy fontos életeseménnyé?

Pilinszky János írja:

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

Megjelenik a mélypont, a kétely, amiben az embernek van cselekvési lehetősége. A kétely nyomán pedig felfakadhat a hit, amire annyira vágyunk. Ez nem feltétlenül vallásos hitet jelent, hanem egy bizalmat az élet kapcsán.

Ahogy leesett a hó, arra kellett ráeszmélnem, hogy túl nagy a plébánia. Lapátoltam a havat, volt egy-két csúnya gondolatom, reálisan dühöngtem. Arra gondoltam, nem tudatosan, hogy hogyan lehetne élvezetes dologgá tenni a kínlódást. Csíkszentmihályi Mihály így fogalmaz: „Amikor az ember a szerencsétlenséget kalanddá alakítja, az művészet.”

Ahogy lapátoltam a havat, az jutott eszembe, hogy mi van ha jön itt valaki, talán egy ateista, és látja, hogy a plébánia körül milyen szépen el van lapátolva a hó? Ez egy misszió! Már nem is csak lapátolok csak, hanem missziós tevékenységet folytatok. Egész jó kedvem lett. A dolog pedig attól lett pikáns, hogy rájöttem, mindig a szabadnapomon esik a legtöbb hó. Ez pedig az én missziós tevékenységemet igazi áldozattá tette, komoly értékké. Ezzel nagyon primitíven összefoglaltam, amiről szeretnék beszélni.

Pontokba szedtem, hogy hogyan rugaszkodhatunk el a mélypontjainktól. Hogyan cselekedjünk? Csupa paradoxont fogok elmondani. Ezekben a paradoxonokban van a lényeg. Hogy a kettő szempont látszólag kioltja egymást, de mégis egyszerre igazak. Ha pedig tudom, hogy egyszerre igazak, akkor vagyok képes kijönni a mélypontból.

1. A mélypontok során nem egy probléma, hanem egy misztérium közepén vagyok. Nem uralkodhatok felette.

Ez egy nagyon fontos következtetés az anonim alkoholisták pontjai közül. Egy misztérium közepén vagyok, tehetetlen vagyok, ezért nem uralkodok a helyzet fölött. Ha ez a helyzet nincs a kezemben, akkor valami másra kell összpontosítanom, nem magamra. Mert ebben az esetben az én erőim nem elegendőek. Valami vagy valaki másra kell figyelnem.

Miközben magamat akarom megmenteni, mert rólam van szó, én vagyok mélyponton, rájövök arra, hogy nem tehetek semmit sem magamért. Máshonnan kell, hogy jöjjön az erő, ami által meg tudom menteni magam.

2. Miközben tehetetlen vagyok, és nem tudok semmit sem tenni, aközben meg kell keresnem, hogy mit csinálhatnék.

A mélypontban ott van a csoda, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, de mégis van valami, amit csinálhatnék. Hadd idézzek egy olyan fiatalembert, aki kétoldali végtagbénulásban szenved: „Meg kellett tanulnom öltözködni, és többet használni a fejem. Úgy kellett a környezetem részévé válni, hogy nem próbáltam meg uralkodni felette.” A mélyponton átéljük azt, hogy nem uralkodhatunk a környezetünk felett, mert semmi erőnk nincs hozzá. Látszólag akkor jönnénk ki, ha csak egy picit is tudnánk a helyzet fölött uralkodni. Ekkor jön az a trükk, hogy a figyelmünket nem magunkra, hanem másra kell összpontosítani.

Emiatt egyszer csak részévé válok annak a környezetnek, dinamikus viszonyba kerülök azzal a világgal, amely fölött egyáltalán nem tudok uralmat gyakorolni. Létrejön egy csatorna köztem és a világ között. Ez az a pillanat, amikor valahonnan erő áramlik belém. Ez nem az én erőm. Azáltal érkezik, hogy másra tudtam figyelni, de a figyelmem révén máris kapcsolatba kerültem valamivel vagy valakivel. Ez az erő pedig átjár engem.

Most egy olyan körről szólok, amit azt hiszem, én is bejártam már. Amikor elkezdek egy énközpontú életet élni, kimondva és kimondatlanul azt gondolom, hogy semmi más nem biztos ebben a világban, csak én. Szinte minden bizonytalan, egy biztos, hogy itt vagyok, és én boldog akarok lenni. Ilyenkor eltűnik az a mérce, hogy Isten törvénye, nem mérem már magamat semmihez és senkihez. Én vagyok a mérce.

Ha én vagyok a mérce, akkor magam előtt is bizonyítanom kell, hogy jó mérce vagyok. Ha mindent magamhoz viszonyítok, minden értem van, velem kapcsolatban nyeri el az értékét, értelmét, akkor nekem, kimondva vagy kimondatlanul, tökéletesnek kell lennem. Muszáj, hogy tökéletes legyek, mert különben olyan ordító ellentmondásba kerülök, hogy nem lehetek többé a mérce.

Ez mihez vezet? Maximalizmushoz. Ha tökéletesnek kell lennem, akkor olyan elvárásokat állítok magam elé, amelyeknek nem tudok megfelelni. Természetesen ezeket az elvárásokat a környezetem felé is felállítom, ezért az emberi kapcsolataim meginognak, mert a maximalizmusomban olyasmit kérek számon másokon, amit nem tudnak teljesíteni. Emiatt a kapcsolataim megrendülnek, és nem jön az erő. Ha be kellene ismernem, hogy nem lehetek az életem mércéje, akkor ezt az egész dolgot meg kellene változtatni. De ehhez még nincs erőm, mert nem vagyok elég mélyen. Ezért elkezdek hazudozni.

Muszáj, hogy hazudjak magamnak és neked, mert el kell fednem, hogy nem tudok tökéletes lenni. Ezért felbontom a kapcsolataimat, azokat, amelyekre igazán vágyom. Mert amikor valaki szeret engem, végre nagyjából elfogadott. De ahogy közel kerülünk egymáshoz, kiderülnek a gyengéim.

Az ember mihez tud fordulni? Elkezdi keresni a pillanat élvezeteit, mert az legalább biztos. Az öröm elmélyíti az életet, gazdagítja a személyiséget. Az élvezet azonban nem, mert csak a meglévő erőkkel tud gazdálkodni, csak azok között tud egy kicsi harmóniát teremteni. Az ember pedig egyre inkább elkezd fogyni. A tekintélyszemélyekkel pedig, akik valamiféle útmutatást tudnának adni, már régen összeveszett. Ebből csak úgy lehetséges kimászni, ha elengedem az énközpontú életvitelt, és kifelé fordítom a figyelmemet. Ezáltal pedig hajlandó vagyok együttműködni a környezetemmel.

Ezt Jézus úgy fogalmazta meg, hogy „aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt”. De ha hajlandó vagyok másra figyelni, adott esetben teljesen alárendelni magamat, az akaratommal együttműködni a másik javára, akkor elkezd erősödni az én. Tehát az az ember, aki a napját arra szánja, hogy más emberek életét szolgálja, hihetetlen erőssé válik. Miközben egyetlen konkrét mozzanatot sem tett azért, hogy önmaga erős legyen.

3. Ahogy a mélyponton vagyok, fontos, hogy kijelentsem, képes vagyok kikerülni ebből a helyzetből, és az életemet meggyógyítani. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ez a képességem nem magamtól származik.

Valójában nem én vagyok rá képes, de mégis képes vagyok rá. Nem elég csak arról beszélni, hogy valaki 25 éven keresztül ül a kút mélyén, és azt mondja, hogy most 625-szörösen átadtam az életemet Istennek, én már tehetetlen vagyok, rajtam már csak az Isten segíthet. Ez tévedés, így egyoldalú.

A 26 éve beteg embertől a Bethesda fürdőnél kérdezte Jézus: „Akarsz meggyógyulni?” Ő ezt válaszolta: “Jaj, Uram, nincs, aki nekem segítsen! Én tehetetlen vagyok! Ameddig nem jön és nem segít valaki rajtam, addig semmit sem tehetek!” 26 éve beteg. De nemcsak azért, mert nem gyógyulhat meg, hanem mert azt gondolja, hogy azért, mert tehetetlen, nem csinálhat semmit.

Azért, mert tehetetlen vagyok, még tehetek valamit. Az erő tehát nem éntőlem van, de bennem fog megjelenni, és én tehetek valamit ezért.

4. Miközben már abban a gesztusomban alárendelődök, hogy a figyelmemet kifelé fordítom, aközben magabiztos vagyok.

Nagyon furcsának tűnik, hogy van egy Szent, aki az életében teljesen alárendelődött, és közben olyan magabiztos, hogy szinte pofátlanságnak tűnik. Olvassátok el Bosco Szent János életét. Azt mondhatnánk így kívülről, hogy mekkora önbizalom, micsoda magabiztosság. Valóban így is van, de ennek az előfeltétele egy folyamatos alárendelődés. Annak a folyamatos beismerése, hogy az erő nem tőlem van.

Amikor mélyponton vagyok, és keresem az életem értelmét, fontos, hogy meg tudjam fogalmazni, mi a célom ezzel kapcsolatban? Hogyan tudunk örömteli életet élni? Ki kell tűznöm olyan célokat, amelyek számomra ebben a pillanatban megvalósíthatóak.

Ottlik Gézát egyszer megkérdezték, hogy mikor volt életében a legboldogabb. Azt válaszolta, hogy akkor, amikor háború volt. Erre megkérdezte a riporter, hogy hogyan lehet ez. A következőt felelte:„Mert akkor pontosan tudtam, hogy mit kell csinálni: túl kellett élni.” Ez az, amiről a balesetek és egyéb szerencsétlenségek túlélői is beszélnek. A helyzet hozta magával a célt.

Amikor szabadok voltak abban, hogy kitűzhetnek értelmes célokat, nem voltak rá képesek. De egy olyan helyzetben, amikor át kell gondolnom, hogyan tudok felöltözni, mert egyik kezem sem működik, csak a lábam, ez kijelöli számomra konkrétan és határozottan a célt. Erre tudok figyelni, sőt mivel nagyon kell összpontosítanom, ezért tudok cselekedni. Miközben pedig ezt csinálom, helyre kerül az életem.

Ez a bejegyzés részlet Pálferi egyik előadásából (önkéntesek által nyelvileg lektorált, szerkesztett változat).
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás