Milyen választ adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra? Hogy lehet egészséges önbecsülésünk, amely által hitelesek leszünk, és normálisan tudunk élni? Alice Miller foglalta össze több pontban a gondolatait ezekről a kérdésekről:
1. Engedélyezzük a tudást magunkról, szüleinkről, gyerekeinkről.
Az, hogy engedélyezzük a tudást, hihetetlen nehézségeket jelenthet. A szüleinket többé nem idealizáljuk, és meglátjuk, mi is történt valójában velük. Engedélyezzük a tudást arról, hogy mit éltünk át, vagy mit nem élhettünk át, mit nem volt szabad érezni. Hogy a szüleink milyen nevelési módszereket alkalmaztak, és hogy ez jó volt-e nekünk. Ezt kifejezetten nehéz megengedni magunknak.
Vannak emberek, akik sosem engedélyezik a tudást arról, hogy velük mi történt, hogy mit is élhettek át, akkor, amikor az apjuk verte őket, amikor az anyjuk megszégyenítette őket, vagy amikor elhanyagolták őket.
Ha ezt a tudást nem engedélyezem magamnak, ha nem megyek a családfában vissza egy-két nemzedéket, hogy tudjam, hogy a szüleim miért voltak olyanok, amilyenek voltak, annak következménye lehet, hogy a gyerekeimnek sem engedélyezem ezt. Megy tovább ez a folyamat.
Ennek a tudásnak vannak természetes határai. Érdemes végiggondolni, hogy az én kompetenciám mire terjed ki a szüleim vagy a nagyszüleim életére vonatkozóan. Nyílván vannak józan határok, de ezek nem biztos, hogy azok, amelyeket a szüleim húznának meg.
2. A tanuláshoz empátiára van szükség.
Empátia nélkül nem lesz erőm tanulni. Az empátia segít abban, hogy átlépjünk ezeken a korlátokon, és határokon. Az együttérzés önmagunk iránt, a gyerekkorunkra vonatkozóan és a szüleink iránt az ő gyerekkorukra vonatkozóan segít, hogy a tudás birtokába kerüljünk.
3. Ha a szüleinkkel rendezetlen a kapcsolatunk, azt átvisszük a társunkra, majd a gyerekeinkre.
A legkisebb energiabefektetés a szüleinkkel való kapcsolat rendezésére megtérül a párhuzamos kapcsolatokban és a gyerekeink felé, tehát érdemes ezt megtennünk.
4. A serdülőkor nagy lehetőség az „én”, önmagunk megismerésére.
A serdülőkor kitüntetett kor. Ilyenkor az „én” gyengének bizonyul. Vége a latencia korszakának, amikor egész jól elvoltunk, nem fogtunk padlót minden reggel és este. Mikor serdülők leszünk, véget ér ez a biztonság. Kiderül, hogy az énünk egy nagy fejlődésen, változáson megy keresztül, a határaink képlékenyek lesznek. Gyengének érezzük magunkat, minden fölborul.
A serdülő – bár nem akarja -, olyan intenzitással él meg érzéseket, élményeket, olyan tapasztalásai vannak, amelyeket lehet, hogy pici gyerekkorában élt meg utoljára, mert azóta nem volt szabad neki.
Volt egy iskola, ahol ezt írták ki: “Nálunk a gyerekek nem készülnek az életre, hanem élnek.” Mi úgy tekintünk a gyerekekre, hogy már most is vannak. Ez a gyerekek számára egy minimális biztonságot ad.
A serdülő gyerekből elemi erővel tör elő az, ami talán kiskorban tört elő utoljára. Ez mindenki számára óriási lehetőség lenne, ha a szülők ezt bírnák. De ez nem így történik. Inkább azt élik át, hogy szörnyű igazságtalanság zajlik velük szemben. Bizonyos szempontból persze így is van.
Alice Millernek van egy nagyon érdekes gondolata arról, hogy mi történik gyakran, ha a szülők ezt az utolsó, szinte magától jövő lehetőséget a gyerekeik fejlődésére nem tudják értékelni és jól kezelni. Jön a drog, az alkohol. Mert ez segíti a fiatalokat abban, hogy a nem engedélyezett élményeiket, érzéseiket, tapasztalataikat, vágyaikat megéljék. Megtapasztalják, hogy mégiscsak van egy olyan világ, ahol lehetnek önfeledtek, ahol szabadság van. Persze ez a tönkremenetelükhöz vezet. Ahogy addig a szüleiktől függtek, ezt a drogokra és az alkoholtól való függésre cserélik föl.
Egy felnőttnek bölcsességgel, megfelelő énerővel kell tartania dühöngő, vele igazságtalan gyermeke hullámzását. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem védheti meg magát.
Az összes gimist én tanítom a plébánián. Tudom, milyen egy 15-16-17 éves. Néha évekig az az érzésem, hogy én csak beleteszek a kapcsolatba, de semmi nem jön belőle vissza. Ülnek faarccal, és semmi nem jó nekik. Majd 19 évesen ezt mondják jó páran: „Mennyit tanultam tőled! Én is pap akarok lenni.”
Mindennek van jó és rossz oldala. Nincs olyan, hogy mindenből mindig csak a jó jut. A serdülőkor nagyon izgalmas lehet, ha önismereti munkában vagy. „Mi is volt velem serdülőkoromban? Mit próbáltam ott átélni? Mit tiltottak meg? Ott eredeti dolgok előjöhettek.”
5. Valójában nem gyűlölni akarjuk a szüleinket, hanem szeretni.
Minden felnőtt gyerek szeretni akarja a szüleit. De ez néha nagyon nehezen megy. A gyereknek azért nehéz ez, mert van egy nagy különbség aközött, ahogyan gyerekkorban sérültünk a szüleink által, meg aközött, ahogy felnőtt emberként érnek bennünket az igazságtalanságok. Ilyenkor már tudunk valamelyest védekezni.
Ha engem igazságtalanul elvisznek valahova, mondjuk a gulágra – most csak a Placid atyára gondolok – ott, ha akarom, gyűlölhetem a fogvatartómat. Szabad őt gyűlölnom. Placid atya mondta: “Ebben a helyzetben az segített nekem, hogy különb akartam lenni a fogvatartóknál”. Ez a gyűlölet megszentelése. Megőrzött magában valamit, ami nem a teljes alávetettség. Nem azt mondta, hogy a fogvatartók is csak emberek, áldozatok voltak valamikor, szeretni kell őket. Hanem azt: “Többnek kell lennem emberségben, mint a fogvatartóknak! Szabadon lehetek több.”
Ez jó irányba tereli az agressziót, a haragot, az indulatot, a gyűlöletet, a bosszúvágyat, és mindent. Milyen izgalmas dinamika ez! S ebből valódi szeretet jöhet ki.
Azonban minél kisebb a gyerek, annál kevésbé szabad a szüleivel szemben ezt gondolnia. A kiszolgáltatottságuk ezért sokkal nagyobb. Embertelen helyzetbe tud kerülni egy gyerek, mert természetes érzések nem engedhetők meg számára. Nemcsak azért, mert a szülei nem engedélyezik, hanem mert annyira kiszolgáltatott, hogy magának sem engedélyezi.
6. A harag, a gyűlölet, a bosszúfantáziák átélése nélkülözhetetlennek tűnik.
Amikor elindul valaki az önismeretnek ezen az útján, egyszer csak – ha nem nagyon sérült -, jönnek a bosszúfantáziák és a harag. Iszonyatosan tudjuk egy ideig utálni a szüleinket vagy a nagyszüleinket, papokat, tanárokat. Ez újabb félelmeket kelthet bennünk, mert indokolatlannak tűnik. „Itt vagyok, egy felnőtt ember, mi ez az eszméletlen bosszúfantázia, harag? Negyven évesen bolondulok meg? Eddig azt hittem, hogy tudok szeretni. Most kiderül, hogy nem mégsem?”
Az énképünkbe ezek nem férnek bele. Ezt úgy mondja a lélektan, hogy ha az érzéseket, az indulatokat a szülő nem engedélyezi, akkor ezeket az érzéseket le kell hasítani. A haragot, a gyűlöletet, az indulatot, le kell hasítani, és úgy növök föl, hogy az önmagamról alkotott képnek ez nem része. Mert ezekre az érzésekre nem kaptam engedélyt.
Úgy tűnik, hogy ezeknek – a felnőtt ember esetében már indokolatlannak tűnő – érzéseknek az átélésére szükség van. Felnőttként elég nagy vagyok ahhoz, hogy engedélyezzem magamnak azt, hogy ezek bennem legyenek.
A harag a fájdalom előszobája. De a gyűlöletünk átélése sosem a végpont. Ha a haragomat valamelyest engedélyezem, az egyfajta megkönnyebbüléssel, fölszabadulással jár.
De a haragba beleragadni, itt elakadni nem szabad. Ha valaki 20 éve, 30 éve is haragszik a szüleire, akkor elakadt. A harag, indulat átdolgozása egy lépés a fájdalom felé. Mert a harag és a bosszú mögött a gyász kezdődik. Amit még nehezebben engedünk meg magunknak.
Ott jön egy mélységes szomorúság, csalódottság. Hogy ez megtörténhetett velem. Ezt megtették velem. Pont a szüleim. Azok, akiket szerettem. Nagyon sok fájdalom jön elő ilyenkor. Van, aki azért marad meg a haragjában, hogy elkerülje a fájdalmat, a gyászt. Az indulatok átélése nélkül nehezen jutunk el a valódi szeretetig azok felé, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint mi.