Ha valaki odaadja magát egy csoportnak, az gyümölcsöket hoz az életére vonatkozóan. A közösség vagy a család lehetővé teheti, hogy az életünk szempontjából nagyon fontos és hiteles információk birtokába jussunk. A csoportból nagyon sokszor az adni akarás motívumai fakadnak.
1. A valahova tartozás élménye és tapasztalata.
Ma Magyarországon egyre többen nőnek úgy föl, hogy a valahová tartozás legalapvetőbb tapasztalata a családban problémássá válik. A tapasztalataik nyomán nem tudnak biztonságosan kötődni. Egy család tagjaként nem élhetik át hosszú távon, hogy a család egy biztos hely, ahová valóban lehet tartozni.
Nemzedékek nőnek föl úgy, hogy nem tudnak biztosan kötődni, a legelemibb valahova tartozás biztonságos, hosszú távú élménye nem adatik meg nekik. Ebből kiindulva nem meglepő, hogy vannak emberek, akik nem hajlandóak átadni a helyük a villamoson, vagy segíteni másoknak.
Hallatlan ereje van annak, ha pontosan tudom, hogy valahova és valakikhez tartozom.
Minél szélesebb körben válik az önazonosságom részévé, hogy hozzátok tartozom, az annál biztosabban motivál engem, hogy adjak. Visszahat rám, és nagyon jó hatással lesz az életemre nézve.
2. Egy csoporttal való azonosulás képessége.
Teréz anya mondta: „Az én népem éhezik”, Martin Luther King pedig, hogy „Az én népemet megalázzák.” Azonosultak velük. Amikor az ószövetségi Szentírásban olvassuk, hogy Isten azt mondja: „az én népem”, akkor ő szintén nem a birtoklás értelmében beszél a népről, hanem a velünk való egység és azonosulás értelmében.
Volt egy lelki gyakorlat, amikor egy zsoltársoron kellett elmélkednem egy órát. Ez a sor így szól: „Az enyém vagy.” Én úgy utáltam ezt a sort, mint a fene. Kitört belőlem az individualitás, s azt mondtam, nekem senki ne mondja, hogy „enyém vagy”, beleértve Istent is. Aztán persze, ahogy ott ültem egy órát, egyszer csak a mondat valódi, mély üzenete föltárult előttem. Amikor azt mondja Isten a zsoltárban, hogy „enyém vagy”, akkor itt szintén nem a birtoklásról van szó. Isten egyáltalán nem szorul rá, hogy bármelyikünket birtokolja.
3. Csoportnormák elmélyítése és aktiválása.
A csoportnormákhoz hozzátartozik, hogy “amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Minél inkább bennem van ez a mondat, annál motiváltabb leszek arra, hogy segítsek másokon. Nagyon jó módszer, ha keresünk egy-egy jó mondatot a Szentírásból, és utána egy napon keresztül ezt az egyetlen mondatot próbáljuk megélni. Sok éven keresztül gyakoroltam, és nagyon izgalmas. Magának az üzenetnek a mélysége is föltárul, egy cselekvő helyzetbe kerülök.
Nemcsak szép gondolatok keringnek a fejemben, hanem egyszer csak rájövök, hogyan tud az valósággá válni. Olvassátok a Szentírást, valamelyik evangéliummal kezdjétek, és addig olvassátok, ameddig egy mondat meg nem érint. Azzal az egy mondattal lehet egy napot élni.
Ne csak gondolkodni akarj rajta, hanem látni, hogy válik életté azon a napon általad vagy mások által.
4. Az egyes ember javai vagy adományai az egész csoportnak szólnak.
Nagyon izgalmas, mikor ülünk tízen, húszan és valaki elmondja az ő legszemélyesebb gondolatát, érzését, fölismerését. De mindannyian azt éljük át, hogy: „Nahát, ez rám is érvényes! Valami olyasmit mondott ki, amit én is kimondhattam volna, amit én is megéltem, megtapasztaltam.” Ez egy nagyon nagy értéke annak, hogy csoportban vagyunk.
A keresztény teológiának van egy nagyon szép megfontolása: „Istennek az a szándéka, hogy nem ad meg minden adományt minden embernek.” Vagyis Isten a nélkülözhetetlen javak összességét nem adja meg az egyes embernek, hanem elosztja. Ezért bizonyos dolgok, amikre nekem elemi szükségem van, nálad vannak. Más dolgok, amikre neked van szükséged, nálam vannak. Ezért az adományaim lényegileg nemcsak nekem adattak, és nemcsak rám vonatkoznak. Nem az enyém, hanem nálam van.
Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy nemcsak individuum, hanem társas lény. Így lehetséges, hogy Isten az adományokat nem csupán egyes embereknek adja, hanem csoportoknak vagy közösségeknek, például nemzeteknek.
Ez egy nagyon fontos szemléletmód, mert ettől a pillanattól kezdve mindennel kapcsolatban, amim van, az a kérdés merül fel, hogy kinek kell belőle adnom. Ez egészen ellentétes azzal a szemléletmóddal, ahogy ma a nyugati világban létezünk. Ma minden olyasmi, ami nekem van és neked nincs, mintha áru lenne, amit el lehet adni, és nagyon piacképes. Főleg akkor, ha neked szükséged van rá.
A keresztény gondolkodásban, amelynek van egy nagyon határozott közösségi súlypontja, az egyes ember adományai nem magántulajdont képeznek, hanem csak nálunk vannak. Ez nem ellentétes a magántulajdon jogával. Szent Ágoston mondta: „A gazdagok fölöslege a szegények tulajdona.” Nagyon komoly mondat. Nagyon szép az a másik mondás is, amit a fenntartható fejlődés kapcsán hangoztatnak: “Éljünk úgy ebben a világban, mintha azt az unokáinktól kaptuk volna kölcsön.”
5. Az idősödés segít abban, hogy képesek legyünk adni a másiknak.
Egészen természetes, hogy húsz-harmincévesen meg akarjuk vetni a lábunkat a világban, és egy-két dolgot a markunban akarunk tartani. Aztán negyven fölött egyre inkább az a normális, hogyha kezdjük a dolgokat kiadni a kezünkből. Nagyon függ a kultúrától, hogy hajlandóak vagyunk-e adni, illetve hogy mi motivál bennünket arra, hogy adjunk.
A nyugati kultúrában elsősorban a szimpátia az, ami motivál. Akkor szeretünk adni, ha az az élményünk, hogy ez hiteles, szívből jött. Különben csak ha nagyon megsajnálom, akkor adok. Tehát nem azért mert éhes, hanem mert én átélek valamit. Az erkölcsi nézőpontunk és meggyőződésünk fönntartása vagy megerősítése indíthat bennünket arra, hogy adjunk.”