Most nézzük meg, milyen három területen alakulnak ki tilalmak. A vágyak, szükségletek, érzések területén (beleértve akár a haragot, akár az indulatot). Képzeljünk el egy embert, akiben nem lehetnek vágyak, nem élheti meg őket, nem ad nekik teret. Az alapszükségleteit, amelyek az élethez kapcsolják őt, nem tudja kifejezni. Az érzéseit nem jelenítheti meg. Csodálkoztok, hogy passzív?
Ha valaki nem használja a vágyait, az érzéseit és a szükségleteiből fakadó indíttatásait, akkor ugyan miből van életereje? Miből indul el valahova? Hogy tud valamit megcsinálni? A behódolás sémában élő emberrel pont ez történik kisebb-nagyobb mértékben. A nyomorúságában el van vágva pont attól, amiben igazán erő van.
Érzések, késztetések, vágyak, törekvések. Mit mond a szociálpszichológia? Hogy az értékek hátterében szükségletek állnak. Ha valaki el van vágva legalapvetőbb szükségleteitől, érzéseitől, vágyaitól, akkor cselekvésképtelenné válik – marad a behódolás. Ezért nem tudnak az életében értékek kibontakozni. Hiszen amiből azok fakadnak, ahhoz nem fér hozzá.
Nagy esztelenség azt tanácsolni valakinek, hogy ha haragszik, dühöngjön. Miért? Ha begyakoroljuk azt, hogy ha indulatos vagyok, akkor dühöngök, az ingerküszöbünk elkezd csökkenni. Ez azt jelenti, hogy sokkal kisebb, célunkat akadályozó helyzetnél is dühöngeni kezdünk, és még többet kell dühöngeni, hogy valahogy kidühöngjük magunkat. Nem jó rászokni erre.
Az agressziónkkal is így van, ha jól begyakoroljuk. Szép lassan már ha valami kis dolog nem úgy van, ahogy az a mi célunkat, szükségletünket támogatja, akkor bumm.
Amikor azt mondjuk, hogy a harag önmagában nem bűn, hogy ebben sok életerő van, akkor nem arra gondolunk, hogy váljunk agresszívvá, vagy hogy jól gyakoroljunk be magunkat a dühöngésbe.
Szó sincs róla. Hanem hogy ha a harag megjelenik, mint egy természetes érzés és ahhoz kapcsolódó indulat, akkor az abból fakadó erőt tudjuk valamire fordítani.
Mikor egy nőt egy férfi fenyeget, és a nő el van vágva a haragjától, a legalapvetőbb szükségleteitől, hogy életben akar maradni, akkor hogy védi meg magát? Mi lesz vele? Mit fog mondani? Hogy „ne csináld”? Hogy „légyszi”? Milyen sokan el vannak vágva a hangjuktól! A harag kifejezése; az erő, sokszor úgy jelenhet meg az emberben, hogy képes vagyok kiabálni vagy kiáltani. Senkivel sem kell ordítani.
Nem arról van szó, hogy állandóan olyan élethelyzetekben vagyunk, ahol ha nem kiabálunk, akkor nem fordulnak jóra a dolgok. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék kiabálni. Nagyon fontos, hogy tudjatok kiabálni. Ha valaki erre nem képes, az azt jelenti, hogy valamilyen tilalom és gátlás alá került, ami egy természetes emberi dolog. Egyáltalán nem kell másokkal kiabálni. De tudni kéne kiabálni. Tehát, ha azt kérem valakitől, hogy te most ordíts, akkor tudjál ordítani. Milyen alapvető dolog, és nagyon sokan nem képesek rá.
Mikor valaki azt mondja: „Ő egy igazi, rendes katolikus ember! Néha dühkitörései vannak.” Ez egy probléma. Mikor valakinek dühkitörései vannak, az azt jelenti, hogy nincs kézben tartva a haragja. Vagyis nem tud a haragjával, késztetésével, indulatával mit kezdeni; az fölgyűlik benne és kirobban. Őt nem arról kellene lebeszélni, hogy haragudjon, hanem, hogy tanuljon meg bánni a haragjával.
Márk evangéliumában van az egyik kedvenc történetem. Jézus ott áll a zsinagógában. Szombat van. Megkérdezi: „Szabad-e szombaton gyógyítani; életet menteni vagy veszni hagyni?” S ott van egy beteg. Mikor a tömeg azt válaszolja: “Semmiképp.”, akkor azt mondja a szentíró: Jézus haragosan körültekintett. Haragosan. “Ennyire embertelenek vagytok? Képesek vagytok erre, hogy valakit veszni hagytok?! Milyen elv miatt hagytok veszni valakit?” És utána meggyógyítja.
Ez az egyik leggyönyörűbb példája annak, hogy Jézus egy valódi ember. Isten és ember. Emberségében valódi ember, tehát haragszik. És a harag erejét gyógyításba fordítja. Csodálatos.
Különböző kutatások azt mondják, hogy valaki minél érettebb spirituálisan, az életszentségnek bizonyos magaslataira jutott, annál kevesebb benne a negatív érzés, érzelem és indulat. Nem lesz haragvó ember, de attól még haragudhat, csakhogy ezt a haragot képes valamilyen építő irányba fordítani.
Egyik kedves ismerősöm azt kérdezte a minap: “Most mihez lett kedvetek? Mire éreztek most késztetést?” A válaszok a következők voltak: “Úgy szeretnék a társammal együtt lenni. Most ahhoz lenne kedvem. A szerelmemmel együtt lenni. Csak nincsen.” A másik azt mondja: “Én úgy megnéznék egy jó mozit. De dolgozni kell sajnos” “Én úgy megbeszélném a férjemmel azt, ami ma délután volt! De nem ér rá. Nem, ő is nagyon fáradt. Jön haza a munkából, most terheljem ezzel? Á, nem.”
Értitek ezt? Ha most megkérdezném tőletek, mihez kaptatok kedvet? Vágyat? Az a tapasztalatom, hogy a válaszadásban a következő derül ki. Körülbelül 2 másodpercig van valaki a vágyánál, és utána mi történik? „De hát sajnos nincs szerelmem. Még szerelmes se vagyok. Hogy is lenne így szerelmem, ha nem is vagyok szerelmes?” Most ő hol van? A vágyánál? Már az élet keservében van benne. Azt kérjük emberektől, hogy mondd meg, mire vágysz! A második mondat már az, hogy miért nem lehet. Azt gondoljuk, hogy a vágyainkban vagyunk, miközben köszönőviszonyban sem vagyunk velük.
A legmélyebb vágyaink természete olyan, hogy ha valaki időzik a legmélyebb vágyaiban, még ha abból még semmi nem is teljesedett be, már jól lesz.
Pusztán azáltal, hogy engedi, hogy a legmélyebb vágyai eltöltsék. Megélem azt, hogy ember vagyok. Hogy mire is vágyom én. Mi az, amivel nem fogok megelégedni. Mi az, ami előttem áll, amiért érdemes élni Milyen nagy dolog megkülönböztetni azt, hogy most egy vágyamban vagyok, vagy már kesergek, sajnáltatom magam, szenvedek.
Egy buddhista szerzetes barátom a következőt mondta. “Feri, nagy a baj! Megtanultam, hogy a vágyak nem tesznek jót az embernek hosszú távon, és hogy Buddha hogyan tanított meg bennünket, hogy hogyan tudunk a szenvedéstől mentek maradni azáltal, hogy a vágy tüzét kioltjuk. Rájöttem, hogy Magyarországon az emberek nem tudnak vágyakozni. Először meg kell tanulniuk a buddhista növendékeknek vágyakozni, hogy legyen mit kioltani.”
Megtanulni szabadon vágyakozni.