Pesthidegkúton van egy iskola, sok magatartászavarral küzdő gyermekkel. A tanító néni azt mondja a 7-8-9 éves gyerekeknek: „Itt van egy matematikai feladat. Mindenki üljön le és nagyon figyeljen, mert ez egy komoly feladat! Merre fog nézni a kacsacsőr? Melyik a nagyobb? Itt is van egy összeadás, ott is van egy összeadás, de melyik lesz a nagyobb?” Egy gyerek, aki a magatartászavarral küzd, elkezd izegni-mozogni. Mikor azt mondják, hogy most nagyon üljön neki, mert ez egy komoly feladat, méginkább izgága lesz.

Majd egyszer csak látja ezt a tanító néni és azt mondja: „Na, Peti! Mi most a földszinten vagyunk. Neked az most szabad, hogy felmenj a másodikra, számold össze a lépcsőket. Azután jegyezd meg ezt a számot. Aztán, ott a másodikon vannak a fogasok, számold meg, hány darab van belőlük. A kettőt add össze. Utána nézd meg, hány fogason van kabát, azt is számold össze, majd gyere le. De minden második lépcsőre lépj. Ezt is add össze. És akkor a nagyobból vond ki a kisebbet.”

A gyerek megy, és fölfedez, és csinálja, és a szó jó értelmében, van tere, mozoghat, cselekedhet. Írja, rohan, és előbb kész akar lenni, mint a többiek. Állva csinálja. Nincs szükség arra, hogy leüljön.

Azok a gyerekek, akik zavaraik miatt más válaszreakciókat adnak, nagy segítségére lennének a felnőtteknek. Abban, hogy fölfedezzük, valami nincsen rendben a világunkkal.

Nagyon gyakran megtörténik egy negatív kör. Zavarja a felnőttet a gyerek, mert elbizonytalanodunk. Mit csináljak vele? Aggódok, félek, elkezd egy bűntudat felmerülni, amit nem szívesen tudatosítok, hogy: „Talán rossz szülő vagyok? Talán valamit nem csináltam jól?” Egy helyzetet annyira leegyszerűsítünk, hogy egy rossz tulajdonsággal ruházzuk fel, és azt mondjuk „Rossz gyerek!”. Ilyen gyerek, olyan gyerek. Fontos lenne más szemszögből nézni a gyerek cselekedeteit. Egyszerű azt mondani, hogy „Ilyen vagy!”

A gyerek bennünk tükröződik, nem tudja milyen, ezért ha folyton azt éreztetjük vele, hogy rossz, ezt megtanulja. Ő a hibás, a rossz, ezt is ő rontotta el, és egyébként is. Könnyű bezárni egy gyereket ebbe a körbe. És utána már csak a tehetetlen vergődése marad.

9 éves volt Edison. A tanító nénije merő jó szándékból elmondta édesanyjának, aki eléggé aggódott a gyermeke jövője miatt, hogy sajnos a gyerek nagyjából taníthatatlan, semmi nem lesz belőle. 9 évesen. 99 évvel ezelőtt Edison áll a munkatársaival és nézi, ahogyan ízzé-porrá ég a laboratórium, a kísérleti telep, az egész életműve. Edisonnak, merthogy nem teljesen normális, nem az jut eszébe, hogy kell viselkedni akkor, amikor éppen elég mindenünk.

A munkatársai mind normálisak, tehát rosszul vannak, egyik sír, a másik meg se tud szólalni. Edison meg: „Figyeljetek csak! Óriási szerencse történt este! Az összes tévedésünk odaveszett!” És ugye a történeti hűség: egy hónap múlva működött a világ első fonográfja.

Sokan élnek azzal a bélyeggel, hogy „nevelhetetlen vagyok”. De nagy dolog, ha valaki van a környezetünkben, aki ránk néz, és fölfedezi bennünk a kincset.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás