Miért zárkózik be valaki teljesen a magányba? Lehet az a tapasztalatunk, hogy a másik ember a sértés, a kritika forrása, vagy az elviselhetetlen elvárásoké, ezért menekülni kell tőle, mert a jó szándékú mondata is seben talál. Vagy pedig úgy érzem, amikor előtte állok, hogy muszáj megfelelnem neki. Mindent elborít a kisebbrendűségi érzés. Így az ember sokszorosan magába zárkózik, és egyszerűen nem tud belőle kijönni. Teljesen tehetetlenné válik.
Ez az, amit átélhetünk egy téves istenképpel kapcsolatban is. Hogy Isten az elviselhetetlen elvárásaink jelképe. Ha hiszünk, akkor ez a félelem erősödik bennünk, ezért nem akarunk hinni.
Egy kisgyerek bölcsességét hadd mondjam el. A következőt kérdeztem vasárnap tőlük: “Mondjátok csak, mit mondanátok, ha találkoznátok egy kislánnyal, aki egyedül ücsörög a szobájában, iszonyatosan el van keseredve, mert azt gondolja, hogy valamit végérvényesen elrontott? Annyira szégyelli magát, hogy még bocsánatot sem mer kérni Istentől, mert még előle is rejtőzködik. Azt gondolja, hogy nincs az a legkisebb tett, amivel kiérdemelhetné az Isten megbocsátását.”
Akkor egymás után mondták, a jó kis neurotizáló válaszokat. Azt mondja az egyik, hogy odamennék hozzá és azt mondanám, hogy tegye jóvá. Erre mondom neki, hogy még ahhoz sincs ereje, hogy felkeljen, nemhogy jóvátegye. Hát akkor azt mondanám neki, hogy keljen föl, és menjen el gyónni! De erre meg azt válaszoltam, hogy éppen hogy fél Istentől, mert az van benne, hogy nem méltó arra, hogy megbocsásson neki, mivel olyan nagy gazemberséget követett el. Ez nem járható út.
Mondják egymás után ezeket a válaszokat. Erre egy tízéves kislány olyat mondott, hogy be is fejeztem a misét. De komolyan.
Azt mondta: „Rámutatnék neki a keresztre, és azt mondanám, hogy semmit sem kell csinálni ahhoz, hogy Isten megbocsásson. Mert látod, Jézus már meghalt érted.”
Én ebben az Istenben hiszek. Tudjátok, nem kell az égvilágon semmit sem tenni, Istennél már kész a bocsánat. Ez a kisgyerek zseniális. Bárcsak a felnőttek is tudnák azt, amit kimondott!