Annyira vágyunk valami jóra, igazra az életünkben. Hogy történjen végre valami nagyon értékes. Közben bennünk van négy szó: valamikor, valahol, valakivel és valahogy. A mai evangélium erre a nyűglődésünkre, vívódásunkra, vágyunkra nagyon izgalmasan válaszol.

1. Mikor? Most.

Jézus tulajdonképpen 2000 éve elénk áll, és azt mondja: „Elérkezett az Isten országa. Most elközelített, mostantól kezdve bent vagyunk Isten országában.” Nem valamikor, most. Mit jelent ez? Biztos ismeritek ezt a kifejezést: Kairosz. A fontos, áldott pillanat, a rendkívüli idő, az idő valami lényegesre.

Tudjátok, Kairoszt hogyan ábrázolták? Zeusz legkisebb fiaként, egyik kezében mérleg, a másik kezében tőr, a lábain szárny. Ez nagyon jól kifejezi, hogy mit gondoltak a görögök, mit jelent az a kivételes, rendkívüli pillanat. Azt jelenti a szárny, hogy nagyon ihletett dolog, talán valami, ami az égből jön. De sokkal inkább, miután ott van a lábnál, illékony.

Megérezzük az alkalmas pillanatot például főzés közben. Ti, akik ügyesen főztök, tudjátok, hogy nagyon pontosan tudni kell, hogy mikor van itt az alkalmas pillanat. Mikor sportolunk, hasonlóképpen: még vezetem a labdát, még vezetem, most passzolok, mert most ott az üres terület. Egy másodperccel előbb nem, egy másodperccel később a védő már elcsípi. Tehát az alkalmas idő szárnya egyszer csak elrepül, és már nincsen ott.

Jézus elénk áll, azt mondja, itt van az alkalmas idő, a most. Persze azt is hozzátehetjük, 2000 éve a mostban vagyunk. Az alkalmas pillanatot meg kell ragadni. Az alkalmas pillanatot, a mostot elhozta Isten. Persze lehetséges, hogy te ebből épp nem érzel semmit. Nem érzed azt, hogy angyalszárnyon megjött volna valamilyen késztetés, vagy ahogy szoktuk mondani, motiváció, megvilágosító pillanat.

Ez lehetséges, de fontos az arra való érzékenység, hogy ez a pillanat bármikor eljöhet. Lehet, hogy tíz perc múlva már itt lesz, lehet, hogy estefelé, lehet, hogy csak holnap reggel, lehet, hogy álmodban megérkezik. Ahogyan Jézus mondja, milyen szép kifejezést is használ, „elközelített”. Fontos az érzékenység arra, hogy miután a mostban vagyok, ezt a mostot megragadjam.

Nyilván ott van bennünk annak a nyűglődése is, hogy gyakran halasztgatjuk az életet, és azt mondjuk: „Majd lesz valahogy.” Jézus azt mondja „A mostban vagyunk.” Ez az első gondolat.

2. Hol? Itt.

A második pedig az „itt”. Van egy nagyon érdekes mondás, néhány nappal ezelőtt találkoztam vele: „Annak a matróznak, aki nem tudja, merre tart, egyik szél se jó.” De nagy dolog, hogy azt tudjuk mondani, hogy itt, itt és most.

Egy kutatás szerint a ma fiataljait, a fiatal nemzedékeket, sőt két nemzedéket az elvágyódás jellemez. Az a fajta kényelmetlenség a ruhánkban, a bőrünkben, az életünkben. Itt nem jó, inkább valahol máshol.

Beszélgettem egyszer egy püspökkel. Fiatal volt, volt benne rengeteg lendület, de elvágyódott, és azt mondta: „Nem jó ez itt. Nem oké.” Akkor elment a lelki atyjához, és beszámolt neki. „Itt vagyok fiatalon, én nem akarom eltotojázni az életem, nem akarom, hogy a semmibe hulljon, hogy csak úgy peregjenek a napok. Valamit szeretnék igazán alkotni a Szentlélekkel együtt. De hát itt?” S akkor fölvázolta a terveit, hogy hol mindenhol lehetne Isten országát építeni.

Kedvesen meghallgatta őt a lelki atyja, és a következőt mondta. „Tudod miért gondolják sokan, hogy itt nem lehet? Azért, mert az olyanok, mint te, elmennek. Ha az olyanok, mint te, itt maradnának, többen rájönnének, hogy itt is lehet.” A második gondolat így szól, hogy itt is lehet.

3. Kivel? Együtt.

A harmadik, hogy „együtt”. Olvasgattam néhány nappal ezelőtt valakinek a nyilatkozatát. Már 40 éves elmúlt, és azt mondta: „A 40 évemet úgy töltöttem, hogy nem tudtam, kivel legyek együtt. Most vele, vagy nem vele, vagy hogy? Most elmúltam már 40, visszanézek, azt látom, volt több igazi is, én nem voltam kész. Az igazik itt jöttek egymás után, én nem voltam itt.”

A harmadik gondolat így szól, hogy együtt. Ebben az együttben megtalálni az alkalmazkodás, önkifejezés, és az önérvényesítés egyensúlyát. Hogy ezt szabadon tesszük, jóízűen. Ha van valami, ami tönkretesz bennünket, az az, hogy amikor alkalmazkodunk, úgy érezzük, alávetetté váltunk. Amikor valaki kifejezi magát, nagyon gyakran maga számára sem tudatosan, ez összefonódik a hatalmi törekvésével.

De nagy dolog, ha fölfedezzük, hogy amikor alkalmazkodunk, nem válunk alávetetté. Hogy mikor Isten azt mondja, hogy tedd így vagy úgy, gyere, kövess engem, hagyd a hálót, hagyd az apukádat, jöjj utánam, akkor ebben semmi olyan szándék nincs, hogy alávessen bennünket.

Nagy dolog, ha úgy tudjuk szabadon betenni a közösbe, ami a miénk, hogy közben érzékenyek vagyunk arra, hogy ez ne a hatalomról szóljon. Hogy Isten országában az alkalmazkodáshoz, az önkifejezéshez és önérvényesítéshez nem kapcsolódik alá- és fölérendeltség.

4. Hogyan? Egészen.

Aztán a negyedik, zárógondolat, hogy „egészen”. Nagyon ijesztő persze. Mégis hogy lennénk mi mindig egészen? Azt mondta egyszer egy edző: „Én már régóta látom, mi történik a pályán. A sérülés nem akkor jön, amikor valaki egészen benne van, hanem akkor, amikor téblábol.” Mikor valaki csak téblábol a pályán, akkor sérül meg igazán, mert akkor nincs benne egészen. Mikor valaki egészen benne van, a testében, teljes figyelmével ott van.

Azt lehetne mondani, hogy nem egyszer úgy tekintünk az életre, hogy nagyon nehéz, és ez igaz is. De gyakran azért annyira elviselhetetlenül nehéz, mert nem vagyunk benne. Mert ha csak félig vagyok benne, úgy tényleg elviselhetetlen. Ha csak úgy tessék-lássék, egyszerűen elhordozhatatlan. Végül is akkor válik élhetővé, ha teljesen benne vagyok, ha teljesen odaadom magam. Akkor tulajdonképpen hordozható. Érdekes módon, minél inkább megpróbálok megúszni egy részt, annál elviselhetetlenebb lesz.

Szoktatok unatkozni? Én bevallom nektek, hogy ezen elmélkedtem ma. Tulajdonképpen három alapélményem van az unalomról. Az egyik gyerekkoromból, amikor sokat unatkoztam. A második az iskolákból, ahol még többet. Az unalom harmadik príma területe pedig az egyház. Ha valahol sokat unatkoztam, az a saját egyházam, nagyon sokat.

Milyen érdekes, hogy a ma embere is, ha valamit utál, az az unalom. Nem is esik jól kimondani felnőttként, hogy unatkozom. Igen ám, de amikor elkezdünk unatkozni a saját egyházunkban, akkor megvan a kísértésünk, hogy elkezdjük elszórakoztatni magunkat. Ettől a helyzet még kényelmetlenebbé válik. Azt mondta nekem egy kedves asszony: „Feri, néhány héttel ezelőtt voltam egy misén jó pár év után, nagyon unalmas volt. Egy dolgot kivéve: az előttem lévő sorban ült egy édesanya, én a gyerekét néztem, ő érdekes volt.”

Azt lehetne mondani, hogyha megvan bennünk a bátorság az unalomhoz, amit mi magunk képesek vagyunk megteremteni, az egy nagyon nagy lehetőség. Nem ütjük el azzal, hogy elszórakoztatjuk magunkat, nem ütjük el azzal, hogy valamit csinálunk.

Eljuthatunk egészen a szívünknek egy mélyebb pontjára, ahonnan föltört valami, és rájövünk arra, hogy mit is volna érdemes igazán csinálni. Nem elcsapni az unalmat, nem elszórakoztatni magunkat. Hogy az unalom egy nagy lehetőség arra, hogy rájöjjünk, mit érdemes csinálni, úgy igazán, teljes szívvel.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás