„Mit tegyek akkor, ha a párom, családtagom, munkatársam, főnököm vagy bárki hozzám közel álló személyen észreveszem, hogy valamely séma rabja, és ez a séma hatással van az én életemre is?”
Könnyen előfordulhat, hogy te észreveszed, hogy a másikkal baj van. Ezt bárkiből kinézem. Ránézel, már mondod is. Az a kérdés, hogy mi következik ebből? Annyira árgus szemmel tudjuk nézni és mondani, hogy a másikkal mi a helyzet, és ami megnehezíti a helyzetet, hogy még igazunk is lehet. Egy kicsit belemennék abba, hogy mit tesz velünk az, ha világosan látjuk, hogy a másiknak mi a baja, és ez másokat megváltoztató indulatokat generál bennünk. Mert mi is érintve vagyunk.
John Gottman, amerikai családterapeuta azt mondja: „A családot érdemes leginkább egy olyan rendszerként látni, amiben senkinek sincs igaza.” Ez egy praktikus megközelítése ezeknek a helyzeteknek. Egyszer elmentem a Katolikus Társadalmi Napokra, ahol a családról kellett beszélni. Mivel nekünk olyan fontos az igazság, elmondtam, hogy egy okos családterapeuta, aki azért nem egy-két embernek segített, azt mondta, hogy a család olyan hely, ahol a legjobb, ha azt mondjuk, hogy senkinek nincs igaza. Ekkor beletekintettem a hallgatóság tekintetébe, és az a meghökkenés, amit láttam, elgondolkoztatott.
Milyen erős kézzel ragaszkodunk ahhoz, hogy nekünk igazunk van! Ez milyen formában derül ki? Például azt mondjuk a párunknak: „Na most, drágám, beszéljük ezt meg. Most már Pálferire járok egy fél éve, plusz olvastam egy könyvét. Köztünk egy csomó áldatlan dolog van, és azt kell mondanom, hogy a baj forrása a gyógyulatlan negatív apakomplexusod. Ezzel most nem személyeskedek, mert megmondom, hogy mi, és ezzel segítek neked. Ezen kellene neked dolgozni, mert addig köztünk a dolgok nem jutnak előre. A jó szándékomat bizonyítva, kigyűjtöttem az ezzel kapcsolatos előadásokat. Összeraktam őket egy csomagba, és átküldtem e-mailen.” Miről szól ez a helyzet, mi történik ilyenkor?
Valójában nem az igazságról, a valóságról, s az abból fakadó fejlődésről van szó. Ezek a helyzetek a hatalomról és a kimondott vagy ki nem mondott ítélkezésről szólnak. Ezek hatalmi helyzetek.
Azt mondják a szociálpszichológusok, hogy egy társkapcsolatban előbb-utóbb az a kölcsönös hiedelme mind a két félnek, hogy én jobban ismerem magam, hiszen itt vagyok bent. De a másikat is, mert őt meg látom. Így aztán ez a kölcsönös hiedelem megnehezíti a kapcsolatot, mert mind a két félnek az a meggyőződése, hogy ő tudja az igazságot, és a másik nem. Valójában nem a növekedéshez szükséges dolgok kerülnek elő, hanem rejtett öltözetben hatalmi játszma dúl, hogy ki mondhatja meg, hogy a másikkal mi van.
A mi kultúránkban az ítélkezés és a hatalmi törekvések előszeretettel az igazság köpenyébe bújnak. Azért harcolunk, hogy kinek van igaza. Valójában azonban nem az a tét, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki mondja meg, hogy kinek van igaza. Kinél lesz a hatalom? Amikor egy hatalmi küzdelemben vagyunk, hogy kinek van igaza, akkor két vesztes van.
Láttam a két szememmel, ahogy egy vásárlás kapcsán úgy tűnt, hogy a nő jobban mérte föl, hogy melyik lenne az az ingatlan, amit meg kell venni. A férfi azt mondta: „Tulajdonképpen te jól láttad ezt. Jó, hogy ezt az ingatlant vettük meg és nem azt, amit én mondtam.” A nő kihúzta magát, azt mondta: „Akkor ismerd el, hogy igazam volt!” A férfi csávába került. Tehát kihúzta magát, és próbált úgy csinálni, mint hogyha ez most egy ilyen derekas dolog lenne, és kimondta: „Jó, elismerem.” Ez hogy hat a kapcsolatra? A nő jobban látott valamit, a férfi meg nem, s most a nő ül a piedesztálon: „Én tudtam, én!” Ez valójában mi? Rombolás.
Tehát a kultúránkban, ahogy az igazságról beszélünk, de a hatalmat akarjuk, nagyon romboló. De mindez el van fedve. Ha valaki kiejti a száján azt, hogy „igazság”, sokszor nem arról van szó, hanem a hatalomról, meg az ítélkezésről. Ezért a lélektani ismeretek nagyszerű muníciót adnak a hatalom gyakorlásához. A kapcsolatokban, amikor én odajövök, és azt mondom: „Ez a baj, a negatív apakomplexus.”
Tehát az volt a kérdés, hogy ha látom, hogy a másiknak mi a sémája, és ez engem is érint, akkor mit lehet csinálni?
Mikor látom, hogy valakivel valamilyen nehézség van, akkor ha bennem jó szándék van, a nagyobb kérdés az, hogy nekem hogyan kell változnom ahhoz, hogy az neki javára legyen.
Moreno, a pszichodráma atyja, zseniálisat mondott.: „Nézem sokszor a szakember társaimat, s azt látom, hogy ha valahova el akarnak jutni, átmennek a falon.” Tehát hozok egy óriási fúrót, s azt akarom, hogy menjen már át neki, hogy komplexusa van! Moreno így folytatja: „Én másképp szoktam eljárni. Körbemegyek, s megnézem, hogy hol a bejárat.” Ez a válaszom.
Ezért egy nagyon jó kifejezés ez: „A családban senkinek sincs igaza.” Egyszerűen azért, mert a családban közeli, bensőséges szeretetkapcsolatokban élünk. Vagyis éppen az a nagyszerű a családban, és ebbe az irányba törekszünk, hogy az ne a hatalmi törekvések otthona legyen. Hanem hazamegyek, és ott apa szeret, és én is szeretem őt.
Képzeljük el, hogy egy családban te történetesen jól emlékeztél valamire, én meg nem. És ebben nincsen semmi hatalmi jelleg, hanem nekem egyszerűen csak jól esik, hogy a másiknak jobb az emlékezőképessége. Olyan jó, hogy én ráhagyatkozhatok ebben a másikra! Ha bajban vagyok, csak fölveszem a telefont, hogy: „Te emlékszel erre?” S a másik emlékszik. Ha ebben a helyzetben azt mondja a másik: „Na ugye, hogy én emlékeztem jól!?”, akkor egy hatalmi zűrzavar jön létre. Közben pedig lehetnénk társak abban, hogy milyen jó, hogy a másik tud valamit, amit én nem.