A sebzettségből gyógyulni, a már megtett életutunkkal szembenézni, és azt elrendezni kimagasló emberi teljesítmény. Ezért ne tévesszük össze az önbecsülést az énbecsüléssel.
Sokan mikor azt mondják önbecsülés, valójában énbecsülést értenek alatta. Egy sebzett énnel kóválygunk 30-40 évig, és azt gondoljuk, hogy minden rendben van, csak a világ hülye. Aztán elolvasunk egy ilyen pszicho-könyvet, hogy „Erősítsd meg magad!” Majd reggel fölébredünk, és azt mondjuk: „Én vagyok a király!” Ez körülbelül annyit jelent, hogy egy sebzett ént elkezdünk fölfújni. Az önbecsülés nem az aktuális énünk fölfújása valamiféle pszicho-gyakorlat által. Ennek semmi köze az önbecsüléshez: ez énbecsülés.
Az önbecsülésben reálisabbá tesszük az énképünket, találkozunk az árnyékunkkal, ez fájdalmat okoz, és árnyaltabb lesz az önmagunkról alkotott képünk.
Ezzel párhuzamosan a segítő kapcsolatban, a barátainkkal vagy házastársunkkal megéljük, hogy így is elfogadhatóak vagyunk, és megtanuljuk tisztelni és megbecsülni is a sebzett énünket. Miért ne tisztelhetnénk magunkat a sebzettségünkben is? Ez nagyon fontos, hiszen így tudtunk életben maradni. De az, hogy megtanultuk tisztelni a sebzett énünket, még nem önbecsülés, és főleg nem attól lesz az, hogy fölfuvalkodunk.
Létezhet-e önazonosság nélküli önbecsülés? A sebzettségeinkhez hozzátartozik az is, ráébredünk az önazonosságunk töredezettségére. Hát hogyan volna egy biztos önazonosságom, ha apámat utálom, anyámhoz meg nem járok? Az őseimre fütyülök, a gyerekeimnek meg nem fizetem a tartásdíjat. Hogy lesz ez az önbecsülés háttere?
Dolgozunk azért is, hogy legyen egy egyre inkább megszilárduló önazonosságunk, és ez teremti meg a hátterét annak, hogy az önbecsülésünk valódi és reális legyen. Milyen nagy dolog az, amikor egy férfi, akinek van három gyereke, egyszer csak reggel fölébred, kicsit korábban, mint a család, nézi, ahogy szuszog a felesége, ébredeznek a gyerekek, s egyszer csak nagyon mélyen átéli, hogy ő APA. Most szilárdul az önazonossága. „Apa vagyok.”