A bennünk felfakadó érzéseknek funkciója van, célra irányulnak. Ezért minden érzésről azt kell mondanunk, hogy valamiképpen jók, nem rosszak vagy negatívak. Bármikor, amikor egy érzés felfakad bennünk – miután ez arra az adott helyzetre vonatkozik, amit átélünk -, ez segít megfogalmazni azt az állapotot, amiben vagyunk. Megfelel annak a viszonynak, amiben átéljük.

Ezért az lehetne az illúziónk, hogy elég rábízni magunkat erre az érzésre, mivel az úgyis a megfelelő cél felé vinne bennünket. Ez így volna, ha minden esetben a helyzetnek megfelelő érzést élnénk át. Ha a tiszta érzést, érzelmet, vagy a helyzetnek megfelelő érzéshez kapcsolódó gondolatot tapasztalnánk magunkban, az valóban minden esetben segítene nekünk. Úgy is mondhatjuk, hogy minden olyan érzés, ami az állapotunknak megfelel, és a helyzetnek megfelelően tudjuk kifejezésre juttatni, segítene bennünket, a kapcsolatunkat vagy azt a szituációt, amiben éppen vagyunk.

Csakhogy tudjuk, hogy ez egyáltalán nincs mindig így.  Mire felnövünk, szép lassan örökségbe kapunk sok olyan érzést, érzelmet, hozzá kapcsolódó gondolattal, meggyőződéssel és hittel, ami egyáltalán nem felel meg sem az állapotunknak, sem a kapcsolatunknak, sem annak a helyzetnek, amiben vagyunk. Ezt a szakirodalom úgy nevezi, hogy vannak helyettesítő érzéseink. Olyan érzések, amelyek ahelyett lépnek föl, amit ha éreznénk, az segítene bennünket. Ezeket – Berne nyomán – parazita érzéseknek is nevezhetjük.

Ezek a helyettesítő érzések, amelyek ránk telepszenek, nem engedik szóhoz jutni a valódi, a helyzethez kapcsolódóan hiteles érzéseinket. Hiába éljük át őket, sehova sem vezetnek.

Egy helyes érzés, amikor meghozta a célját, vagyis azt a hasznot, amit magában rejt, el is tűnik. Nincs tovább feladata. Azonban ezeket az érzéseket hiába éljük át, visszatérhetnek akárhányszor, és hiába jutunk a végére, nincs megkönnyebbülés. A helyzetünk nem oldódik föl, nem lesz jobb. Ezért ha ilyen érzéseket élünk meg, akármilyen gazdagon vagy hitelesen, nem jutunk ötről a hatra. Ezért fontos, hogy képesek legyünk magunkat a tükörben megvizsgálni, hogy ezek elsődleges, helyzetnek megfelelő érzések-e, vagy parazita érzések.

A tanár-diák viszony klasszikus helyzete annak, hogy az érzések nem jelenhetnek meg a maguk egyértelműségében. A tanár sem engedi meg magának, hogy megjelenjen, a rossz értelemben vett pedagógiai gyakorlatból kiindulva. Mert akkor kiszolgáltatottá válik, és”Ne lássa az a ‘büdös kölyök’, hogy elvesztettem a türelmemet, vagy hogy fáradt vagyok,  ideges vagy dühös. Vagy hogy ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni: ezeket nem mutathatom meg az osztály előtt.” És fordítva: ahogy gyerekként ültök a padban, hogy is jöhetne elő az az igazi érzés, amit ott átéltek? El kell rejteni.

Nyilvánvaló, hogy versenyhelyzetben vagyunk. Versenyistálló az iskola. Ott ülünk, és sok dolog megy, csak nincs megengedve, hogy ott és akkor kifejezzük azt az érzést, ami bennünk van. Ha pedig megpróbáltad kifejezni, úgy ütöttek a fejedre, hogy attól kódultál. Nemhogy egy tanár elismerje valamilyen érzésed jogosságát! Az iskolában szinte elképzelhetetlen, hogy egy gyerek haragját méltányolja a tanár. Pedig erre volna szükség. Még a szülő sem nagyon tudja, pedig ő egy egészen más helyzetben van, hát még a tanár! Hiszen neki ott a tananyag, negyvenöt perc…stb.

Úgy tűnik, hogy oda-vissza olyan rendszer létezik, ahol az érzéseit sem a tanár, sem a diák nem hozhatja felszínre. Ezért lehetséges, hogy amikor egy tanár szeretettel odaszól a diákjának, hogy „kérlek, figyelj rám!” vagy „vedd elő te is a füzetedet!” vagy „le fogsz maradni, ha nem kezdesz el írni!”, erre a gyerek robban egyet, és azt mondja: „hagyjanak engem békén!” És te nem érted, hogy ez miért van. Gyűjtötte a zsetonokat, és nálad váltja be. A tanár persze ilyen helyzetben, mivel egy fogolyszituációban van, a helyzetet magára veszi. „Te az én órámon ne üvölts! Mit képzelsz te? Adok én neked!”

A peagógusok tipikus parazita érzései az elkeseredés, az erkölcsi fölháborodás, a sajnálkozás és a szorongás.

Az egyik iskolában jelzőlámpák alapján elkezdték a gyermekek érzelmi nevelését. Hogy megmutathassák azokat az érzéseiket az iskolában, amelyek kezelése később a tanulás hatékonyságát is növelhetné. Óriási tábla formájában kirakták az összes teremben, hogy mi van piros, sárga és zöld lámpa esetén. Ha nagyon erős érzést él át, akkor a piros vonatkozik rá. Ha az érzés erős, de nem annyira, hogy teljesen elsodorja, akkor sárga. Ha pedig egyszerűen jól van, vagy tud mit kezdeni az érzésével, akkor zöld.

A következő mondatok szerepelnek a színeknél: Ha piros színű a lámpa, akkor oda van írva, hogy STOP, s a mondat így hangzik: “Higgadj le! Gondolkozz, mielőtt lépnél!” Ez van a nagyon heves érzéseknél, mielőtt elkezdené püffölni a társát vagy szidni a tanárját. A sárga színnél a következő mondatok szerepelnek: “Mondd ki, mi a gond és mit érzel! Tűzz ki egy pozitív célt! Gondolj ki olyan megoldásokat, amelyek a célhoz vezethetnek téged! Gondold végig a következményeket!” Ez van olyan érzésekkor, melyeket még kordában tudunk tartani, de azért elég erősek. Amikor a zöld lámpa ég, akkor a gyerekek a következőt olvashatják: “Törekedj a legjobb terv megvalósítására!”

Ezt negyedik osztályos gyerekekkel csináltatják sok éve, és úgy tűnik, hogy megéri. Az ilyen gyerekekkel már hétéves korban érzelmi dobókockásat játszanak. Érzelmek vannak a dobókockán. Úgy kezdődik a nap, hogy dobnak, és ha például az van ráírva, hogy elégedetlenség, akkor a gyereknek el kell mondania egy olyan élethelyzetet, amelyben ezt éli át. Ők tíz évesen tudnak majd mit kezdeni a jelzőlámpákkal. És mikor középiskolások lesznek, akkor lehet velük együtt dolgozni.

Amikor helyettesítő rendszerekben játszmákat élünk meg, egy egészen másfajta működésmódban vagyunk. Hoztam három tipikus játszmát, amit diákok indítanak el és a tanár lépre megy. Ilyen az, amikor a diák csinál valamit, de ez nem az ő hiteles érzése. A diák nem a helyzetnek megfelelő magatartásmódot tanúsít, hanem a játszmában azt a célt szolgálja, hogy a tanár és a társak figyeljenek rá. Ez egy tipikus játszmakezdés: valami olyasmit csinál a gyerek, hogy ne lehessen folytatni az órát. Ha a tanár erre reagál, akkor máris bent van a játszmában és már vesztett is. Együtt vesztett a diákkal. A kérdés persze az, hogy tudunk-e olyan helyzetet teremteni, ahol nem megyünk ebbe bele.

A másik, amikor egy diák – nyilván a gyerek ezt könnyebben megteszi – cenzúrázatlanul dühöng. Kifejezi azt, ami éppen benne van. Teljesen moderálatlanul. A tanár lépre mehet akkor, ha azt gondolja, ez neki szól. Hallottatok már tanárt, aki ezt mondja: „Ugye az Irma néninél ezt nem csinálnád meg? Bezzeg nálam ezt meg lehet csinálni!”

És emögött a tanár esetében is egy csomó érzés van. A tehetetlensége, a fájdalma, a szomorúsága, a haragja. De nem ezt mondja, hanem magára veszi, és kikéri magának, hogy ezt vele csinálják meg.

A harmadik pedig , hogy beleszólnak az órába. A gyermekek nagyon szívesen kezdenek bele ilyesmibe azért, hogy a csoportban megerősítsék a helyüket, az osztályban bizonyítsák, hogy ők még mindig a legjobb fejek. Ez szinte minden gimis osztályban óránként tízszer megtörténik. Mindegy, hogy humoros vagy nem, csak bele kell szólni, hogy lássa az összes lány, hogy ő ezt meri. Hogy bármelyik órán bármit képes benyögni.

Akkor jön a következő. Mondjuk a tanár be akar neki írni. „Hozd ki az ellenőrződet!” „Nincs itt!” Már régen nem arról beszélünk, amiről kellene. Akkor megy az adok-kapok, és az egész arra megy ki, hogy ő még azt is meg meri csinálni, hogy bár ott van az ellenőrzője, de nem adja oda. Ki tudom-e belőle csikarni az ellenőrzőjét, ami ott van a táskájában? Erre megy ki. Tipikus játék. Azok az érzések, amelyek a játszma során előjönnek, és ezeket elkezdjük megélni, az égvilágon sehova nem vezetnek.

Tanárok által indított játszma, amikor meg akarja őrizni a tekintélyét, és nem hitelesen közöl vagy mond valamit. Hanem amit elkezd csinálni, csak arra megy ki, hogy: “Én vagyok a keményebb, a tanár. Vedd tudomásul, hogy le tudlak nyomni, mint a bélyeget. Neked annyi.” Rég nem arról van szó, hogy te meg én mit élünk át, hanem pusztán arról, hogy le foglak nyomni. Ugyanilyen játszma, ami egyszerűen csak azért zajlik, hogy a diák ne láthassa, hogy mi van a tanárban.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás