Gyerekekkel beszélgettem, és azt kérdeztem tőlük: „Tudjátok-e, hogy vannak olyan dolgok, ami elől menekülni szoktunk, pedig arra van a legnagyobb szükségünk? Mondjatok példákat!” A gyerekek nagyon jó példákat mondtak. „Lehet, hogy meg kellene barátkoznom a matematikával, mert 8 évig még biztos, hogy tanulni fogom.” Egy kisfiú azt mondta: „Szükségem van rá, de menekülök előle, és jobb lenne megbarátkozni vele? Akkor a testvérem.” Beazonosította, hogy valami ilyesmire gondolok.
A párkapcsolattól, elköteleződéstől való félelem számos esetben megjelenik az emberekben. Mindenképpen van valami oka, ha valaki nem tudja realizálni az életét egy párkapcsolat szempontjából. Azt is lehetne mondani, hogy az illetőnek valami nagy dolga van, mielőtt egy kapcsolatra rá tudná szánni magát. Tehát egyfelől mondhatjuk, hogy ez egy elakadás, másfelől úgy is fogalmazhatnánk, hogy neki még dolga van.
1. Óriási ereje tud lenni az ideáloknak és az idealizálásnak.
Nem véletlen, hogy létezik egy mesetípus a királykisasszonnyal, aki fönt él a toronyban, megközelíthetetlen magasságban. Az apja mi mást is tenne, mint hogy fogadja a kérőket, akiket természetesen három teljesíthetetlen feladat elé állít. Ez jó az apának is, és a lány is megmarad. Az illető, aki elvarázsolt királykisasszonyként nem ér le a realitások világába. Vannak olyanok, akiknek egyszerűen 20-25-30-35-40 évesen sem ér le a lába a földre. Ott élnek elvarázsolt királykisasszonyként abban a nagyon sajátos szobában.
Az ideáloknak hihetetlen ereje lehet. Egészen megszállottá tudnak tenni, és nem engedik, hogy a realitást válasszuk.
Valamelyik keddi alkalom után elmentem vacsorázni. Tőlem két asztalra két fiatal nő beszélgetett. Elég hangosan beszélgettek a pasikról. Nem tudom, hány éves lehetett ez a nő, de már jócskán 20 fölött, és a következőt mondta: „Ez nagyon érdekes! Képzeld el, hogy itt volt ez a Töhötöm, minden paramétere megfelelt az elvárásaimnak, de nem tudtam vele élni. Egyszerűen nem ment vele az élet.” Utána hozzátette, mint aki úgy egyszerre fölismert valamit, és még a fájdalom velejét éli, hogy: „Pedig olyan magas volt, amit szerettem.”
„Nem tudtam vele élni.” Ez például egy nőnek óriási fölismerés. Egy hosszú távú, tartós kapcsolat nem arra a rugóra jár, hogy minden elvárt paraméteremnek megfelelj. Hogy ideáljaim és elvárásaim vannak, és azoknak megfelelsz-e vagy sem.
Elvárások vagy ideálok, ezekkel egyvalamit lehet tenni: elfelejteni. Ezek tönkreteszik a realitást.
Az ideáloknak hihetetlen ereje lehet, és sokan úgy döntenek – nem tudatosan–, hogy vesszen az élet. Minél nagyobb ez a fajta megszállottság, idealizálás, magamé vagy a másiké, vagy egy világé, egy elképzelt kapcsolatról, gyönyörű, romantikus valamiről, annál nagyobbnak kell lennie a bukásnak. A magas toronyszobából nagyot esünk.
Valaki csak úgy tanul ilyenkor, hogy az egész életének a romjait viszi maga után. Nagy dolog, ha tanul belőle és azt mondja: „Ez történt velem, és ezzel most megtanultam valamit.” Az is egy sebzettség, ha ebben az idealizálásban akadnak el, sokszor ennek óriási ára van.
Ugyanez akkor is megtörténhet, amikor az apukámnak vagy az anyukámnak a szeretetét idealizálom. Tehát nem magamat, nem a másikat hibáztatom, hanem azt mondom: „Az biztos, hogy senki nem fog úgy szeretni, mint ahogy Apa.” Ez reális is, mert úgy senki nem fog szeretni. Szerethet valaki nagyon téged, de nem úgy.
Ha statisztikát kellene vonnom, a nők ezt inkább ki szokták mondani. Tudjuk annyira idealizálni a szülői szeretetet, hogy a székre leülhet egy másik pasi, van is neki ott hely, csak amit csinál, az sosem elég jó. Egyszerűen nem tudja úgy csinálni. Bert Hellinger egy kifejezetten vitriolos mondatot mond erről: Azt mondja, hogy ha valaki azt akarja, hogy őt úgy szeressék, ahogy az apja vagy az anyja szerette őt, menjen hozzá az apjához vagy az anyjához. Látjátok, ez az, amikor egy terapeuta nem vacakol.
2. Előfordul, hogy erős sebződés van a bizalomban, közelségben, intimitásban.
Lehetséges az, hogy habár valakiben igenis megvan az intimitás, a közelség, vagy egy tartós kapcsolat iránti vágy, de a sebzettsége pontosan ezeken a területeken: a bizalomban, az önátadottságban ezt lehetetlenné teszi. Amikor nagyon közel van, akkor rettenetes félelmei támadnak, vagy annyira ismeretlen számára ez az élet. Mi történik ilyenkor? Egyszerűen visszajut oda, ahol a sebei keletkeztek.
Ha valaki könnyen sérül, logikus, hogy inkább megvédi magát. A lélek bennünk sokszor egy nagyon önálló utat jár. Hiába gondolom én azt a fejemmel: „De jó lenne egy szép kapcsolatban élni!” A lélek azt mondja: „A gazdi már egyszer nagyon pórul járt. Én vagyok az, aki vigyázok rá, úgyhogy ő mondhat akármit, hogy így szeretne megházasodni, meg úgy lenne jó… majd én megvédem.” És leállítja a folyamatot a legelején.
A kutatók nagyon óvatos és optimista becslések szerint azt mondják, jó, ha az embereknek az 50%-a tud biztonságosan kötődni. A másik 50%-nak már eleve problémát okoz az, hogy valakihez tartozzon, tartósan kötődjön. Hiába kezdek el kötődni, ha utána eltaszítom azt, akihez kötődni kezdtem.
Jobb, ha belátjuk, hogy nekem itt elakadásom van, mint hogy egy kapcsolatba bevigyük ezt a teljesen föltáratlan és nem tudatos dinamikát, aztán meg szidjuk a másikat, hogy veled nem lehet élni, te ezt meg azt csinálod… mert ilyen meg olyan vagy…”
Persze óriási belső ellenállásunk van azzal szemben, hogy ilyesmit beismerjünk vagy belássunk. Érthető, mert ez kicsit olyan lenne, mintha azt mondanánk magunkról, hogy rosszak és alkalmatlanok vagyunk.
Ez a bejegyzés Pálferi 2015. február 24-i előadásának egy részletéből készült. (Nyelvileg korrigálta, blogbejegyzéssé szerkesztette: Ungvári Lídia és Ungvári Brigitta.)
Hallgasd meg a teljes előadást ide kattintva.
Bővebben is érdekel a téma? Iratkozz fel tematikus sorozatunkra.
Köszönet a lektorálásért Frank Arnoldnak!