Viktor Frankl, aki négy évet a koncentrációs táborban töltött, azt mondta: „Az életemnek nemcsak hogy van értelme, hanem feltétel nélkül van értelme.” Érdemes ezt hozzátenni, mert ha az életnek csak akkor van értelme, ha valamilyen feltétel teljesül, akkor az életnek önmagában nincs értelme. Ez pedig rettenetes lenne. Ezért mondta Frankl, hogy az emberi életnek feltétel nélkül van értelme.
Érdemes Hamvas Bélát idézni: „A legtöbb ember az egész életét azzal tölti, hogy életfeltételeket igyekszik biztosítani magának.” Ez egy nagyon világos mondat. Szinte az egész életünket el tudjuk pocsékolni, amikor azt mondjuk: „Na, ezt és ezt még meg kell kapnom, tudnom, szereznem, értenem, birtokolnom, átélnem, megélnem. Egy élményt, tárgyat, személyt, hogy annak révén valahova eljuthassak.”
Attól, hogy adott helyzetben nem érzem magamat boldognak, lehetek boldog ember. Hála Istennek, nem kell az életünket állandóan bizonyos feltételek megteremtésére fecsérelnünk. Nem kell beleveszni abba a világba, hogy folyton a feltételek biztosítására vesztegetjük az időnket.
Mi történik, ha valaki elakad önmagánál? Közös tapasztalatunk az, hogy a belső világunk kimeríthetetlen, végtelen belső univerzum. Micsoda mélységeket hordoz egyetlen ember! És azzal, hogy öregszünk, hogy egyáltalán élünk, mindig változunk is annyit, hogy a kimeríthetetlenség tényleges legyen. Minden pillanatban rohanhatnánk magunk után.
Az életet két dologgal nagyon el lehet vesztegetni.
1. A kóros és állandó önmegfigyeléssel.
Ha valaki órákon keresztül megy a belső világába azzal a céllal, hogy hátha eljut valahova. Sikerül neki, majd újabb döbbenetes dolgokat talál. Még tovább eljut, még ötször annyi döbbenetes dologgal, feneketlen mélységekkel találkozik. Nagyszerű, hogy így van, de érdemes bölcsnek lenni. Egy görög tanmese írja: „Az élet rövid, a tudomány hosszú.” Ezt én megtanultam a bölcs görögöktől. Ezért érdemes némi praktikus bölcsességgel nekilátni az önelemzésnek, meg analízisnek, azzal az előzetes munkahipotézissel, hogy sosincs vége.
2. A görcsös kezű és szívű önmegvalósítással.
Ennek az első része az önkifejezés. Itt egészen el tudunk akadni. Olyan gyönyörű dolgot hallottam néhány nappal ezelőtt Sviatoslav Richterről, a neves zongoraművészről. Hatalmas tehetség, évtizedeken keresztül fantasztikus koncerteket ad, és kotta nélkül játszik. 60-70 éves kora körül megint elővette a kottát, és odatette a zongorára. Megkérdezték tőle az őt jól ismerők: „Mester, ezt nem értjük. Ezeket a darabokat már annyiszor eljátszottad, egész biztos, hogy tudod őket kívülről, ha tíz meg húsz évvel ezelőtt tudtad. Miért használod a kottát?” A zongoraművész azt válaszolta: „Azért, mert amikor húsz évvel ezelőtt játszottam, magamat fejeztem ki, nem kellett kotta. Most azonban valamit szeretnék átadni, közvetíteni, ahhoz szükség van a kottára.”
Pontosan erről van szó, amikor az önmegvalósításnak az első szintjén túl ismerjük a második szintet, ami az önátadás. Átadom magamat a zeneszerzőnek, annak, ami le van írva. Átadom, és nem akarok semmi mást, csak ebben az önátadásban közvetíteni azt, aminek magamat átadtam. Ez nem önkifejezés, hanem önátadás, amely az önmegvalósítás második szintje.
Azonban az önátadás is lehet adott esetben az önmagamnál való elakadás fázisa. Képzeljünk el egy édesanyát, egy édesapát, egy testvért vagy egy gyereket, ahogy az önátadásában igyekszik boldoggá tenni az anyukáját, házastársát, vagy jól nevelni a gyermekét. Mindezt azért teszi, hogy a másik ember boldog legyen.
De látja, hogy ez nem történik meg, vagy nem úgy, ahogy szerette volna. Ha valaki kizárólag az önmegvalósításnak ezt a két szintjét tudja megélni, hiába húz rá még öt lapáttal az önátadásra, attól még a fia egy önálló személyiség, és olyan utat jár, amilyet tud. Nem azt mondom, hogy amilyet akar, hanem amilyet tud. Ebben van némi akaratlagos is. És a férje és a felesége is annyira lesz boldog ember, amennyire.
Nagyon nagy korlátai vannak annak, hogy az önátadásnak milyen gyümölcse van. Ezért hallatlanul fontos, hogy az önmegvalósításban azt tudjuk mondani, hogy: „Igyekeztem mindent megadni a fiamnak, a lányomnak, vagy a házastársamnak. De neki az erre vagy arra nem volt elég.”
Ebben ismerem az önmegvalósítás harmadik szintjét, ez pedig az önfelülmúlás. Az önfelülmúlásban pedig azt mondom: „Lehet, hogy az önátadással sem tudok mindent megélni és megvalósítani, amire szükségem van, vagy úgy gondoltam, hogy de jó lenne. Ezért most felülmúlom magamban azt, aki egy önátadás által próbálta magát megvalósítani.” Akkor nem akadunk el saját magunknál, ha elég szabadok vagyunk abban, hogy az önmegvalósítás mindhárom szintjét éljük.