Nem egyszer olvassuk, hogy Jézus ezt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok, ne aggódjatok!” Erről eszembe jutott egy hipotézis miszerint valószínű, hogy az emberi faj túlélése és gyarapodása a Földön éppenséggel annak is köszönhető, hogy tudunk aggódni. Hogy óvatoskodunk, körültekintőek vagyunk, félünk. Hogy az eszünket állandóan azon jártatjuk, hogy hol és miféle nehézség jöhet az életünkbe, hogyan kellene megvédeni magunkat és biztosítani a túlélést. Bizonyos szempontból tehát az emberi természetünk e sajátossága segít bennünket az eredményes túlélésben.
Jézusnak azonban van itt egy kérdése. Mégpedig hogy „Nem több-e az élet az ételnél, és a test a ruhánál?” Ha az életünket alapvetően arra irányítjuk, hogy életben maradni, mindenek fölött a biztonság, akkor mintha ezzel valami olyasmit mondanánk, hogí: „Nem, az élet egyenlő azzal, hogy legyen mit enni; az élet egyenlő azzal, legyen hol aludni; az élet legyen egyenlő azzal, legyen mit fölvenni; az élet egyenlő ezzel.” Nem több-e az élet ennél?
Hívő emberként talán átélünk egy belső feszültséget vagy dilemmát, ami a hitünk és a realitás között megjelenhet. Ez a feszültség pedig így szól: „Isten nem mindig bizonyítja, hogy annyira a tenyerén hordozna minket, mert láttunk már emberekkel nagyon rossz dolgokat történni. Éppenséggel az a tapasztalatunk, hogy Isten nagyon is megengedi, hogy rettenetes dolgok is történjenek.” És akkor megszólal a hitünk, hogy mégiscsak azt mondja az evangéliumban Jézus, hogy ne aggódj, ne félj, többet értek ti a madárnál, a liliomnál, és a mezők akármilyen növényénél, állatánál. Mintha a hitünk meg a realitás ütközne egymással.
Nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy vasárnap egy órán keresztül bólogatunk, és azt mondjuk: „Igen, nem érdemes aggódni.” És kimegyünk, és máris azon agyalunk, hogy hogy is lesz hétfőn? Jaj, a munkahely, meg a főnököm, meg a többiek!
Éppenséggel a tapasztalat, a realitás és a hitünk nem feltétlenül kerül ebbe az ellentmondásos helyzetbe. Felmerül, hogy hogyan tudjuk realizálni az életmódunkkal, a cselekvésünkkel, hogy van bennünk egy sokszor nem szavakkal megfogalmazott válasz, amiben azt mondjuk: „Az élet több.” Ha csak túl akarnám élni, lehet azt mondanám, hogy nem több. De én az életet nem csak túlélni akarom. De hogyan lehetne több, hogy tud ez valóság lenni?
Például annak az élményszerű átélésével, hogy Isten az életünk része, Isten életéből kaptunk egy részt. Valójában ezt hisszük, hogy nem egyszerűen csak élek és van életem, hanem hogy Isten életéből kaptam egy részt. Mert magamnak nem tudok életet teremteni, de az lehetséges, hogy részesedjek Isten életéből. De ami még fontosabb, hogy Isten életének a része vagyok. Azt mondja a Szentírás: „Krisztus titokzatos testének a tagjai vagyunk.”
Isten életének a részese vagyok. Ha Isten örök és ennek a része vagyok, akkor a jövő felé megpillantok valami szépet. A legtöbb ember úgy éli az életet, hogy Isten az életem része. De ha csak Isten csak az én életem része, akkor nem egyszer felmerül bennünk, hogy: „Ha Isten az életem része, most miért történt ez így? Ha a Jó Isten az életem része, akkor hogy engedhette meg ezt a rosszat?”
Nem elég arra a meggyőződésre jutni, hogy Isten az életem része. Érdemes ezt kiegészíteni az arra való rácsodálkozással, hogy én Isten életének a része vagyok. Van valami, ami nálam sokkal több, és ennek a többnek a részeként létezem.
Ezért, hogyha ez a pici, ami én vagyok, valamiképpen megszűnik, annak a nagynak még mindig a része maradok. Az első, rácsodálkozás arra, hogy Isten életének a részese vagyok, de ahogy közben pedig Isten is él bennem.
A második: az életet továbbadhatjuk. Ezzel nagyon gyakorlatias, cselekvésben megnyilatkozó választ adhatunk arra, hogy több-e az élet. Ha az életet továbbadom, akkor ezzel kifejezem, hogy: „Igen, számomra több.” Ha az életük közepén járó, 40-50-60 éves emberek nem tudják az életet, mindent, amit addig fölhalmoztak, továbbadni, akkor beleszáradnak a saját világukba. Az élet akkor tud bennük továbbmenni, ha az életet ilyen értelemben továbbadják.
Ha fiatal emberek, arra vállalkoznak hogy családot alapítanak, az derekas dolog. Valaki családot alapít, és azt mondja: „Na, máris nekilátok valamit továbbadni!” Nagyon szép dolog az. Valaki 20-30 éves fiatalemberként még maga is éppen csak szedi magát össze, a szónak a jó értelmében, mindenféle lelki kincsekkel, és azt mondja: „Én máris kezdek valamit tovább is adni.” Ez a legnagyobb igenlése az életnek. Az életnek nem az a legnagyobb igenlése, hogy még egy kicsit gyűjtök, hanem az, hogy fiatal vagyok és már adom is tovább; már van mit továbbadni.
Annyira felejthetetlen, hogy 19-20 éves fiatalok odajöttek hozzám egy plébániára, és azt mondták; „Mi már olyan sokat kaptunk az élettől, szeretnénk ebből valami továbbadni. Feri atya milyen ötleted van, mit kéne kitalálni?”De a kedvenc történetem két nappal ezelőtt hallottam. Együtt voltam házaspárokkal, már sok-sok gyerekkel. Azt mondja az egyikük: „Néha olyan jól esik, hogy úgy teszünk, mintha még aludnánk. De a gyerekek már fönn vannak – de szoptatni már nem kell, úgy elvannak maguknak, és lessük persze, hogy mi történik – de azért mégis pihenünk.”
Az egyik azt mondta: ’Képzeld el Feri, nálunk az szokott történni, hogy halljuk, ahogy a nagy – 5 éves – szól a kicsinek, aki két és fél éves, és azt mondja: ’Gyere Peti, adok reggelit!’ És akkor az ötéves, kirakja tányért, kiflit, vizet rak mindkettőjüknek, megreggelizteti a kicsit. Utána azt mondja: ’Megyünk játszani.’” Ötévesen már továbbad valamit. Ez a leggyakorlatiasabb válasz arra nézve, hogy több-e az élet annál, hogy mind a két kifli legyen az enyém.
A következő: mikor hozzájárulunk mások életéhez. Hadd legyen az több, színesebb, szebb, örömtelibb! Van egy szakács ismerősöm, kérdeztem tőle, hogy miért szereti azt, amit csinál? Miért jó szakácsnak lenni? Azt mondta: „Mert a szakács eteti az embereket. Nagy dolog, hogy én sütök, főzök, és én ott etetem az embereket. Bejönnek éhesen, aztán alig bírnak elmenni. Ez nagy dolog, hogy én embereket etetek. Fönntartom az életüket, egész nap. Az egész életem zömében abból áll, hogy emberek életét tartom fönn. Ez nagy dolog.”
Aztán a következő, mikor nem továbbadom az életet, hanem életet adok. Mert az ember képes arra, hogy valami, ami nem létezett, általa legyen. Képesek vagyunk a nemlétből a létbe szólítani, nemcsak tárgyakat, alkotásokat, hanem személyeket és élőlényeket is: nem volt, és utána lett. Ennél nagyobb dolgot alig lehet elképzelni. Jézus azt kérdezi, hogy nem több-e az élet annál, hogy…?
És tudom realizálni, hogy több azzal, hogy általam valami születik, teremtődik, alakul. Ekkor körülöttetek egyszer csak az élet több lesz. Nagyobb lesz, színesebb, virulóbb.
Nick Vujicic jut eszembe, nincs keze, nincs lába. Serdülő volt és depressziós, és az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Aznap már számolta, hogy hányan szemétkednek vele, hányan szólnak oda neki csúnyán. Azt mondta: „Jöttem haza az iskolából, és az volt bennem, ha még valaki ma odaken nekem valamit, én biztos megölöm magam.” Akkor hazaért, és a szomszéd lánya odaintegetett neki, és azt mondta: „Nick, hogy vagy ma?” Ekkor ez a fiatalember, kezek, lábak nélkül azt mondta: „Akkor úgy döntöttem, hogy ma még élek.”
Képesek vagyunk egy-egy szóval, mondattal, életet adni. Hogy valaki éppen ott van, hogy nem látom az életem értelmét, nem akarok élni, s valaki odamegy, és azt mondja: ”Szeretlek.” Valakinek ez azt jelenti: „Ja, akkor ma még maradok.” „De büszke vagyok rád! – Köszönöm neked!” Egyszerű szavakkal is tudunk életet adni. Nem csak a szó konkrét értelmében.
Aztán milyen nagy dolog az, amikor életigenlők vagyunk. Egyszerűen csak van bennünk némi életöröm, életkedv, életigenlés. Mindezt egyetlen szóban tudom összefoglalni: remény. Ez a remény. Mikor tudunk arról, hogy meg fogunk halni, és mégis van kedvünk élni.
Egyszer megkérdezték valakitől: „Ha tudnád, hogy holnap meghalsz, akkor mit csinálnál?” Azt válaszolta: „Ha tudnám, hogy holnap meghalok, ma még ültetnék egy fát.”
Lehet, hogy igazán azzal válhatunk életigenlővé, ha tápláljuk magunkban az életörömöt, az életkedvet. Ezt megengedjük magunknak, és a szónak jó értelmében azt mondjuk: „Szabad döntésem van azzal kapcsolatban, hogy átadom-e magam az aggodalmaskodásnak, vagy sem.”
Nemrégiben láttam egy villanást, amelyben Ferenc pápa misézik. Mise közben elkezdett nevetni, nem tudom, pontosan min, kíváncsi lennék rá. Rácsodálkoztam erre a pillanatra, hogy a pápa szentmise közben nevet. Számomra az, ahogyan a pápa a misén nevet, jobban szól az örömhírről, mintha nagyon komolyan arról beszélne, mi az, hogy örömhír. Tehát végezetül: de nagy dolog, ha tápláljuk magunkban a reményt azzal, hogy igent mondunk az életörömre, az életkedvre, és ebben a világban élünk.