Nem egyszer a legszívbemarkolóbb életkérdésekre nem szóban érkezik a válasz, hanem cselekvésben. Megakadhat az életünk, hogyha firtatjuk: “Ennek miért kellett így lennie? Annak miért kellett megtörténnie? ”Azt mondjuk, először választ kell kapnunk, és majd utána tudjuk tovább élni az életet. Majd utána tudunk megint bizalmat szavazni, megerősödni a tisztességes életben. Amíg nincs válasz, addig egy picit hátralépünk.
Van egy szép jelensége ennek a világnak, hogy a válasz nem egyszer cselekvésben érkezik meg, a mi cselekvésünkben.
Ha azt kérdezzük, „Miért van az, hogy egyesek egészen a létminimum alatt élnek és nyomorognak?”, akkor erre lehet hasztalan várjuk szavakban a választ. De adhatunk ezeknek az embereknek, s akkor a cselekvésünk lesz a válasz. Kérdezhetjük: „Hogy lehetséges az, hogy embereknek egyedül kell a kórházban meghalnia?” Nem tudjuk , de elmehetek a kórházba, és meglátogathatok valakit, aki éppen ebben a helyzetben van, és a cselekvésem válasz lesz.
Az élet legnehezebb kérdéseire sokszor nem szavakban érkezik a válasz. Talán éppen így van kitalálva a világ. Nagy dolog az, amikor föltesszük a kérdéseket, és utána továbbmegyünk, és azt mondjuk „Mi lenne az a cselekedet, ami erre a kérdésre egy nagyon sajátos és személyes választ jelent?”
Sokszor feltesszük a kérdést: Ennek mégis mi értelme van az életemben? Azonban nem akkora katasztrófa, ha valaminek nem látjuk az értelmét. Attól még élhetünk értelmes életet.
Elmondok egy történetet. Volt egy kislány, aki két nagyon fontos izom hiányával született. Ezért gyógytornára volt szüksége, és erősítésre. Persze ez a kislány nagyon szeretett mozogni, sportolni és futni, s egyre többet edzett, mert szeretett volna olyan lenni, mint az egészséges társai. Aztán egyszer csak, amikor megy haza apukájával az iskolából, azt mondja „Apa, képzeld ma volt a futóverseny.” Az apa hirtelen, ahogy meghallja ezt a hírt, elkezd gondolkodni azon, hogy mit tanult arról, hogy egy kudarcot szenvedett gyereknek milyen jó válaszokat lehet mondani.
A kislány váratlanul azt mondja „Képzeld, nyertem.” Az apa egészen elcsodálkozik, és a kislány látja az apának a csodálkozását, és ezért rögtön egy magyarázó mondatot fűz hozzá: „Ja, hát tudod, persze nekem volt előnyöm, előnyt kaptam.” Az apa erre ezt gondolja „Hát persze, az én beteg izomzatú kislányom nyilván hogy is győzhetett volna, hát persze előnyt kapott.”Ekkor kislány a következőt mondja. „Tudod apa, az én előnyöm az, hogy tudtam, csak akkor nyerhetek, ha mindent beleadok. Az én előnyöm, hogy ezt tudtam.” És a kislány tényleg nyert.
A kislány rákérdezhetett volna, tűnődhetett és szomorkodhatott volna azon, hogy hogy „Ennek mi értelme, miért nem vagyok olyan, mint a többiek?” De ehelyett egy nagyon sajátosan, meglátta az ebből eredő előnyét és mindent kihozott magából.