Minden kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik. Ha én valamit istenítek – ami nem az Isten –, és azt kezdem elveszíteni, akkor esem kétségbe. Ha én az Istent istenítem, akkor bármit is veszítek el, tudom, hogy a biztonságom megmarad, és az életem tovább tud menni.
A meghittséghez önátadásra is szükség van. Ha ezt megteszem, akkor találkozni fogok az árnyékommal. A saját sötét oldalammal mindenképpen találkozom az intimitásban. Ez nagyon kínzó lehet.
A kapcsolatainkban mindig egy döntés előtt állunk: megpróbáljuk fenntartani a másik és magunk előtt azt a képet, hogy jó emberek vagyunk, vagy hajlandók vagyunk beismerni, hogy nem vagyunk annyira azok. Ez sok fájdalommal jár, viszont a kapcsolatunk el fog tőle mélyülni. Rájövünk, nincs szükségünk arra, hogy görcsösen kapaszkodjunk abba, hogy „akkor is jó vagyok, igazam van, és te vagy a hülye”. Nyugodtan beismerhetem, hogy ebben a pillanatban egy önző dög voltam, és máris egy sokkal meghittebb helyzetben találjuk magunkat.
Nagyon nehéz igazán mélyen kimondani azt, hogy „Bocsáss meg!” Mert előtte találkoznom kell az árnyékommal, és úgy kell döntenem, feladom azt a képet, hogy jó vagyok azért, hogy magamat reálisan lássam.
Miért fáradunk bele abba, hogy szeressünk másokat? Én néha nagyon belefáradok. A szeretet mint valamiféle kínzóeszköz jelenik meg. Ebben az összefüggésben a kiégés azt jelenti, hogy rájövök arra, hogy feltételes módban szerettelek téged. Ami alatt azt értem, hogy ha én valóban a viszonzás igénye nélkül szerettelek volna téged (miközben a szeretet arról szól, hogy viszonzás nélkül adok neked); akkor most nem fáradnék bele abba, hogy ezt teszem. Ha én szabadon döntöttem, és valóban szeretlek, akkor nem a viszonzás, nem a siker, az elismerés, a jutalmak tartják fenn ezt a rendszert.
Ezért a kiégés ebből a szempontból egy arra való fölszólítás, hogy rájöjj, a szereteted még mindig feltételes módban van.
Ez viszont természetesen nem jelenti azt, hogy nem fontosak a saját szükségleteim, és hogy magamat ne lenne fontos szeretni. Akkor tudok valóban önzetlenül szeretni másokat, ha magamat is így szeretem, és megadom magamnak, ami nekem jár. Ekkor lehetek erre valóban szabad.
Mi adja meg a dolgok értékét? Erre bizonyára sok válasz adható; ez a sajátom: A dolgok értékét az adja meg, ha azokat feláldozzuk. Annál értékesebb egy dolog, minél inkább méltó a feláldozásra. Ha valami nem méltó arra, hogy feláldozzuk, az nem is túl értékes. Ezért aztán a legértékesebb dolgaink nem azok, amelyek vannak, hanem amelyeket föláldoztunk. Ebben az is benne van, hogy ha én igazán értékessé akarom tenni magamat, akkor valamiképpen elajándékozom magam, mert ezáltal válok értékessé. Ha szerintem még annyira sem vagyok értékes, hogy abból adjak valaki másnak, akkor mi vagyok?