Személyiségfejlődéskor mélyre szeretnénk ereszkedni, igent akarunk mondani önmagunk megtalálására. Mi ebben a nehéz? Hogy ilyenkor mindig veszteségekkel kell szembenéznünk. El kell engedni mindazt, ahogyan eddig magára nézett az illető. Rengeteg veszteség merül fel, amelyek nem kihagyhatók. Az énvesztés elkerülhetetlen, ha valaki erre az útra lép.
Mikor valaki énvesztésben van, fontos, hogy ott is maradjon. Különben sosem meri elveszteni azt a valakit, akiről azt mondta, hogy „én”. Ebben az a nehéz, hogy ha megsérültünk, akkor évtizedeket tölthetünk azzal, hogy az énünket gyógyítgatjuk. Addig kell erősítgetni, míg alkalmasak leszünk arra, hogy elveszítsük. Ez rettenetesen nehéz.
Ha nagyon gyönge az én, akkor nehéz a személyiségfejlődés klasszikus, lépésről lépésre való útját járni. Egy pont után érdemes belátni, hogy ha csak a lépésről lépésre való személyiségfejlődés útját járjuk, akkor kifutunk az időből. De a spiritualitás segítségünkre siethet abban, hogy ugrásszerűen is tudjunk fejlődni.
Hadd mondjak egy számomra megrázó tapasztalatot. Egy pszichotikus illető sok éve jár hozzám. Egész életében gyógyszereket kell szednie. Éveket töltött a pszichiátriai osztályon. Olyan labilis, hogy mindig a határán van annak, hogy pszichózisba hulljon. Képzeljétek el, mit talált ki magának. Kis képeket hord magánál, amikről azt mondja, hogy ez vagyok én. Van 4-5 ilyen képe. És azt mondja: ez vagyok én, és ez vagyok én, és ez vagyok én. Nem saját képeket, hanem szimbólumokat. Ezzel tudja magát egyáltalán az énben tartani.
Majd mit tett az illető? Egy ideig minden nap eljött a misére. Utána hetente kért tőlem időpontot. Az összes beszédemet leírta, persze a maga szűrőjén át. Ez így ment másfél éven keresztül. Egyszer csak elkezdett elmaradni a miséről. Két hét múlva újra megjelent. Oda se jött hozzám, megint elment. Majd kért egy időpontot. Leültünk, és a következőt mondta:
„Feri, tudod, én másfél éven keresztül jöttem hozzád, de egy nagyon kritikus ponthoz értem el. Ez pedig az, hogy már kezdtem magamat teljesen elveszteni, mert annyira rád hangolódtam. Segítettél, hogy életben maradjak, de már az a kis énem is kezdett teljesen eltűnni. Rájöttem, hogy nem szabad többet hozzád jönnöm. Ezért van az, hogy hetek-hónapok óta nem jöttem, csak egy-egy misére, és befejeztem a beszédeid leírását. Nem engedhetem ezt meg magamnak. Másfél év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, Isten is itt van. Így már úgy érzem, megállok a saját lábamon. Ezért többet nem írom le a beszédeid.”
Az én megmaradt ugyanolyan hallatlanul törékenynek. De egy valódi spiritualitás olyan mértékben támogatja őt, hogy az egészen elképesztő – sőt, számomra egyszerűen lenyűgöző. Tehát súlyosan pszichotikus betegek is képesek a spirituális életre. Döbbenetes, hogy egy mélységben járó személy a spiritualitáson keresztül hogyan tud ugrásszerűen fejlődni.
Itt van a különbség a személyiségfejlődés lépésről lépésre való mozgása, és aközött, amikor valaki nagyon sajátosan a mélybe száll, spirituális életet is él, és döntései is vannak. A különbség pedig abban áll, hogy a személyiségfejlődésnél az illető „magára talál”, lépésről lépésre. Amikor valaki a spiritualitás útján ugyanezt a célt tűzi ki, akkor pedig „rátalál magára”.
A múlt alkalommal beszéltünk a vágyakról. Mondtam, hogy vannak felszínes vágyak, mint mondjuk a személyiségben a szerepek. Ezek is a felszínen vannak. És vannak mély vágyak.
Valaki a következőt mondta nekem: “Szörnyű volt ezt hallani. Mert én gyereket akarok, de közben ez a vágy minden olyan jellemzővel bír, amit te a felszínes vágyról mondtál. Sóvárgóvá, üressé, epekedővé tesz. Emiatt rossz értelemben kiüresedetté válok tőle, szomorúvá, csalódottá, kisemmizetté. Ezt mondtad egy felszínes vágyról. Míg a ély vágyakról azt mondtad, hogy pusztán azáltal, hogy fölismerem őket, beteljesedésélményem lesz tőlük. Magától a vágytól, ami viszont nem teljesedik be. Ha a gyerek utáni vágy felszínes, akkor mik a mély vágyak? Hol vannak egyáltalán?” Itt valaminek a megértése nem történt meg.
A mély vágy nem attól mély, hogy a tárgya olyan hihetetlen; hanem attól, ahonnan fakad. Hogy mi az eredete, a forrása. Ezért tehát egy gyerek utáni vágy lehet felszínes, de lehet nagyon mély spirituális vágy.
Hadd mondjam a különbséget. Ha azt mondja valaki, hogy: „Én gyereket akarok!”, akkor a nő, aki ezt kimondja, mit hall? Azt, hogy „gyereket”. Valójában pedig azt mondja, hogy „én”. Ebben a mondatban huszonötszörösen alá van húzva, hogy én. De ő nem így érzékeli magát, hanem úgy, hogy én gyereket akarok. Ha ez egy valódi, mély spirituális vágy, akkor is ugyanez a mondat hangozhat el. Azonban a súlypont ott van, hogy gyerek. Amikor a hangsúly az „én”-en van, az azért felszínes, mert az „én” nem a személyiség mélye.
De ha ez egy valódi spiritualitásban fogalmazódik meg, akkor a súlypont azon van, hogy „gyerek”. S akkor egyszer csak amikor az “én” vágya nem elégül ki, a mélyebb vágy megtalálja azt, ahogyan a „gyerek” az ő életét tudja gazdagítani. És ez nagyon sajátosan az én teljességéhez is vezet.
A mély vágyak valami olyasmit jelentenek, amiről a misztikus irodalom úgy beszél, hogy „rátalálni Istenre, de közben állandóan átélni annak a fájdalmát, hogy sosem ragadható meg teljesen”.
Képzeljétek el, hogy volt egy férfi, akinek a felesége egy súlyos baleset kapcsán agysérült lett. Az illető személyisége gyökeresen megváltozott. Egy kedves nőből kibírhatatlan ember lett, aki gátlástalanul pusztítja maga körül az embereket meg a kapcsolatait. Beszélgettem ezzel a férfivel. Ahogy leírta azt, hogy milyen volt a felesége, arra gondoltam, hogy mindjárt kimondja: “Feri, az a nagy dilemmám, hogy elhagyom. Nem lehet vele élni, ez elviselhetetlen. Mit mond erre az egyházjog?”
De nem ezt mondta, hanem a következőt: “Azért jöttem el, mert szeretném megtanulni szeretni a feleségemet. Ezt nagyon szeretném megtanulni, mert iszonyatosan nehéz. Annyira, hogy néha elmenekülök otthonról. De én szeretném megtanulni őt szeretni, mert ő az én feleségem.”