Keressük magunkban a Szentlélek működését, igyekszünk megnyitni magunkat a Szentlélek Isten felé, aki el tudja bennünk végezni a munkáját. Érdemes volna először is rákérdeznünk arra, mit tehetünk azért, hogy ebben a nyitottságunkban, odaadottságunkban, a Szentlélek teret kapjon bennünk? Hogy lehetőséget találjon bennünk, amit mi adunk neki.
Desmond Tutu, Nobel-díjas dél-afrikai püspököt kérdezték időskorában, hogy a nagy élettapasztalatával hogy látja, mi jellemzi a keresztény embert? Milyenné kellene válnia a keresztény embernek? Akkor egy egyszerű, de kétségkívül XX-XXI. századi hasonlatot mondott: „A keresztyén embernek olyannak kell lennie, mint egy jó villanykörtének. Meg kellene tanulnia nagyon jól illeszkedni a foglalatba.”
Olyanná volna érdemes válnunk, hogy jól illeszkedjünk a Szentlélek foglalatába. Ő összefoglalja mindazt, amit Istenről érdemes tudni, vele kapcsolatban érdemes érezni, vele át lehet élni. Ő összefoglalja mindazt, ahogyan érdemes élni. Mi, keresztény emberként, mint a jó villanykörte, igyekszünk valahogy ebbe a foglalatba jól illeszkedni. Az élet első szakasza szinte másról sem szól, mint hogy igyekszünk azt a jófajta menetet kialakítani magunkban, hogy meglegyen a forgásunk, a szabad utunk arra, hogy jól illeszkedjünk.
Ezt a képet ki tudjuk úgy egészíteni, ahogy ezt egy nagyon fiatal, magyar Európa-bajnok úszónőtől {Kapás Boglárka – a szerk.} ezt megtanulhattuk. Egészen váratlanul megnyerte a döntőt, aztán felállt a dobogó legfelső fokára, de a második, harmadik helyezett, aki lejjebb állt, majdnem olyan magas volt, mint ő. Persze adódott, hogy a riporterek azt kérdezték tőle: „Hogy tudta maga ilyen fiatalon, váratlanul megnyerni az Európa bajnokságot, miközben a versenyzőtársai annyira ki vannak gyúrva?” Akkor ez a fiatal nő –nemcsak úszni tud, esze is van- a következőt mondta: „A hal sincs kigyúrva, mégis gyorsan úszik.” Vagyis tud alkalmazkodni, komolyan veszi, tiszteletben tartja azt a közeget, amihez illeszkedik. Belesimul abba a világba, amit az Isten teremtett számára, ezért úszik, mint hal a vízben. Attól tűnik olyan könnyednek és attól olyan szép, ahogy siklik egy hal a vízben, mert alkalmazkodik a vízhez, belesimul, és érti a víz titkát.
Amikor Tutu püspök azt mondja, hogy olyanná érdemes válnia egy keresztény embernek, mint ahogy a foglalatba illeszkedik a villanykörte, ezt is kiegészíthetjük azzal a képpel, ahogy a hal úszik a vízben. Vagy ahogy a madár szárnyal és sokszor egyetlen szárnycsapás nélkül érzi az áramlatokat. Pontosan érzi, hogy mire érdemes ráfeküdni, s mindenféle erőfeszítés nélkül még felfelé is tud szállni – mert megérzi a felfelé vivő hullámot.
Valamiképpen belesimulni, illeszkedni, mint a foglalat, ráúszni arra a vízre, ahogyan a hal, vagy ráfeküdni a légáramlatra, mint a madár. Ez az, amit tenni tudunk azért, hogy a Szentlélek Isten bennünket fölfelé vigyen, hogy tudjunk siklani és világítani. Ez a fény nem a mi fényünk, de ha jól illeszkedünk a foglalatba, világosság lesz körülöttünk.
Thomas Merton szerint minden ember valahogy úgy él, hogy igyekszik egy létrán felfelé menni. Kapaszkodik felfelé, szeretne valahogy előre is jutni, hogy végül felérjen annak a falnak a tetejére. Csakhogy sajnos a legtöbb ember, amikor felér a fal tetejére, szomorúan állapítja meg, hogy ez nem az a fal, ahova fel akart mászni.
A Szentlélek Isten akkor tudja kifejteni bennünk a hatását, ha megtanultunk magunk fölé nőni. Valamiképpen túlnőni, kinőni saját magunkat. Ezt a természet is jól mutatja nekünk. Sokadik költözésem során megtaláltam azt a kiscipőt, ami valamikor az enyém volt, és még anyukám rakta el. Akkorák voltak ezek a cipók, hogy a kezemben hosszában kettő elfért. akkor úgy elámultam, hogy lehetetlen, hogy én ebbe belefértem valamikor. Azok a ruhák, amiket kinövünk, mutatják, hogy az ember az ég felé nő. Ez a természetes növekedés iránya. Ráadásul az egész életünk arról szól, hogy valamiképpen kinőjük, túlnőjük magunkat. De mi ennek a titka?
Mostanában gyakran hallom azt a kifejezést, hogy „keresem az igazit”. Ez a kijelentés egyre több árnyékát mutatja meg számomra, egyre sajátosabb hullámverése van. Ugyanis amikor minden erőfeszítésemmel az igazit keresem, tulajdonképpen az a vágyam, hogy egy másik emberben is saját magamat szerethessem. Hogy találjak valakit, aki majd úgy illeszkedik hozzám, ahogy nekem az a legpontosabb és legkényelmesebb, ne legyen egy kis kitüremkedés se rajta. „Pont olyan legyen!” Vagyis nekem ne kelljen változni, se növekedni. Kérek valakit, aki illeszkedik hozzám, és akkor én kényelmesen élem az életet, és ő szeret engem. Ebben van valami nagyon gyermeki, egészen finoman mondva.
De érdekes, hogy miközben éles szemmel, sokszor görcsös kézzel keressük az igazit, aközben megfeledkezünk az igazról. Miért van az, hogy az igazit keressük és nem az igazat?
Egészen el tudjuk veszteni a lépést az igazi keresésében, és elvétjük azt, aki talán a leginkább nekünk való lenne, egy igaz társ. Az igaz társ nem biztos, hogy a szónak olyan értelmében az igazi, ahogyan azt szeretnénk.
A régiek bölcsességét hadd hozzam ide. Ők máshova tették a hangsúlyt, és kétségkívül láttak valamit, amit mi kevésbé látunk. Azt mondták: attól ő az igazi, hogy érdemes hozzá alkalmazkodnom. Ha ő az igaz, akkor majd én alkalmazkodok hozzá. Majd én, mint a foglalathoz, odaidomulok, mint a hal a vízbe, a madár a szellőre. Majd akkor en alkalmazkodom, veszek részt valamiben, valakiben.
Milyen sokan vannak olyanok –még vallásos emberek is –, akik az igazi Istent keresik, és nem az igaz Istent. És milyen az igazi Isten? Akit ő a saját képére és hasonlatosságára formál. Pont olyan Isten, aki neki nagyon tetszik. Ez fordítva kellene hogy legyen.
Hogy mi, emberek keressük nem az igazi, hanem az igaz Istent. Ahogyan keressük, Ő olyasmit tár fel és mutat meg, ami lehetővé teszi azt, hogy kinőjük magunkat, túlnőjünk magunkon.
Amikor képessé válunk erre, akkor történik valami nagyon nagy dolog. Végre szembe merünk nézni mindazzal, amivel szembe kell néznünk. Akkor végre tudjuk vállalni azt, amit vállalnunk kell.
Egy fiatalembert kinevezték egy cég élére. Persze nagyon meg van ijedve, de azért elvállalja. Elmegy egy öreg bölcshöz, és azt mondja neki: „Kérlek segíts nekem! Még olyan fiatal vagyok, mondd meg, hogy tudnék helyt állni ebben a nehéz helyzetben?” A bölcs ránéz, és csak ennyit mond: „Jó döntések!” Akkor a fiatalember megörül, de aztán rögtön elgondolkozik: „De hát Mester, épp az a bajom, hogy fiatal vagyok! Hogy tudok majd jó döntéseket hozni?” Erre az öreg azt válaszolja: „Tapasztalat!” Megint megörül a fiatalember, aztán még jobban fogja a fejét: „De hát Mester, fiatal vagyok, nincs tapasztalatom. Hogy van akkor mindez?” Akkor rámosolyog az öreg Mester, és azt mondja: „Rossz döntések!”
Ez a történet arról szól, hogy a Szentlélek Isten bátorít bennünket, hogy kockáztassunk. Bátorít bennünket, hogy csináljuk, hogy lendüljünk. aztán lesznek majd rossz döntéseink, hibáink és tévedéseink, és ez mind természetes. De közben, ahogy megy előre az életünk, egyszer csak egyre nagyobb lesz a fényünk. Nem a saját fényünk lesz, de az a fény rajtunk keresztül mégiscsak átsugárzik.