„A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.”
(János evangéliuma 20:1–9)
Jézus nem egyszerűen áldozat lett. Szörnyű is lenne, ha ezt így látnánk. Nem is csupán áldozatul adta magát, mert ennél is több történt. Hanem az utolsó pillanatig, az utolsó leheletéig egy akart velünk lenni, egységben akart velünk lenni, meg akarta élni velünk a közösségét. Hiszen éppen ezért jött. Azt a közösséget, ami fölbonthatatlan és megmásíthatatlan. Ezért érthető, hogy amikor feltámad a halálból, miért nem jelennek meg egyszer csak hadiangyalok, és mondják azt: „Most aztán kaptok a fejetekre. Hát ti mit csináltatok?” Nincsen „Irgum-burgum!”, leszámolás, válaszcsapás, semmi ilyesmi. Azért, mert ez teljességgel ellentmondana mindannak, amiért Jézus jött. Azért, hogy Isten egy lehessen az emberrel, az ember közösségben lehessen Istennel, és ebből egy új világ legyen, és mi egyek lehessünk egymással.
Ezért az első gondolatot így ragadhatnánk meg. Mi annyira begyakoroltuk magunkat az igazságnak abba a világába, amit úgy nevezhetnénk, hogy megtorló igazságosság, bosszúálló igazság. „Ezt csináltad? Akkor én is! Ezt csináltad? Akkor így! Szemet szemért, fogat fogért!” És mindezt egy buborékba tesszük, amira ráírjuk: „Az igazság nevében.” Nem mondhatnánk, hogy Jézus nem az igazság nevében érkezett, hiszen azt mondta: „Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet.” Itt az igazság feltárulásáról van szó.
A húsvéti fénynél nagyon világosan látjuk, hogy, hogy létezik az a fajta nagyon földhözragadt igazság, amit úgy nevezhetnénk, hogy bosszúálló igazság, vagy megtorló igazságosság. És létezik az az igazság, amivel amikor találkozunk, egyszer csak az elkezd bennünket felszólítani, átölelni, megvilágosítani, és egyszer csak valamilyen változás és gyógyulás indul el bennünk. Ez az igazsággal való találkozásban történik.
Onnantól kezdve, hogy Jézus meghal, és azt mondja a pogány százados: „Hiszen, tényleg Isten Fia volt”, mindig, amikor valaki találkozik azzal az igazsággal, amit Isten hozott el a Fiában, ez az igazság sosem bosszú, sosem megtorlás, sosem válaszcsapás, hanem mindig felszólítás, egy megvilágosodás arra nézve, hogy „Tulajdonképpen én élhetnék másképpen. Lehetnének a dolgok másképpen.”
Így eljutunk a második gondolatig. Isten elhozta azt az igazságot, Húsvétnak azt az igazságát és igazságosságát, amivel egyszer csak meglátjuk a valóságot úgy, ahogy van. S ez a valóság nem elpusztítani akar bennünket, hanem meggyógyítani, felemelni, és megváltoztatni, hogy meg tudjunk újulni. Nem véletlen, hogy Húsvétkor elkezdjük ünnepelni azt, hogy újjászületünk, új emberré lehetünk. Amikor találkozunk Isten igazságával, ami nem megtorol és büntet, hanem gyógyít és fölemel, akkor valamit meglátunk, valamire rácsodálkozunk.
Mint ahogyan valaki, aki gyónt most nálam húsvét előtt, és a következőt mondta. „Feri, most jöttem gyónni. De kicsit zavarban vagyok, mert olyan jó kedvem van.” Ez az a világosság. Aki így jön gyónni, ő belenézett abba az igazságba, elárasztotta az a fény, amit húsvétkor meggyújtunk és szimbolikusan ideteszünk. Ez az igazság, annak a fénye. Semmi köze a bosszúhoz, hanem örömet kelt bennünk, és akármennyire is szembenézünk a bűneinkkel, az már nem úgy történik, mint ahogy azelőtt bármikor történt vagy történhetett volna. Mert egy gyógyító igazsággal találkozunk, és így felismeréseink támadnak. Az igazság fényében ezek a fölismerések azok, hogy „Ha Krisztus feltámadt a halálból, akkor itt nagyon sok minden örökérvényű és végérvényes lett.”
Például ettől kezdve mi maradandóan, visszavonhatatlanul Istenhez tartozunk. Mert sem a bűnünk, sem a halál, sem a sötétség, sem semmi, amit mi képesek vagyunk csinálni ezen a földön bárkivel, nem másította ezt meg. Mindenképpen Isten gyermekei vagyunk, ez az igazságnak és a valóságnak egy nagyon világos látása. Akkor a Szentlélek templomai vagyunk, egymás testvérei vagyunk, az életünk örökké tartó ajándék az Isten jóvoltából.
Ezek annyira világosak lesznek, és ezek a felismerések elvezetnek bennünket saját magunk más fajta szemléletéhez. Ahhoz, hogy visszavonhatatlan az emberi méltóságom. Hogy Isten megajándékozott azzal az emberi méltósággal, ami kétség kívül egy Tőle kapott ajándék tönkretehetetlen, elpusztíthatatlan, végérvényes és maradandó.
Amikor ezt meglátjuk, egészen közel kerülünk ahhoz, hogy tényleg elkezdjünk alakulni, változni és újjászületni. Hogy ez az új ember, a húsvéti ember elkezdjen nekünk integetni, hogy „Itt vagyok.”
De van még egy nehéz lépésünk. Ez pedig az, hogy az igazság fénye, ami nem megtorol, hanem föltárja a valóságot, gyógyít, és megváltoztatásra késztet, és közben a felismerjük az emberi méltóságunk, hogy kik is vagyunk. ez azzal együtt, hogy felismerjük a tökéletlenségünket, a gyarlóságunkat, az esendőségünket, feszültséget hoz létre,. „Hogy lehet, hogy elvehetetlen az emberi méltóságom, Isten gyermeke vagyok, a Szentlélek temploma, hogy Jézus értem jött, mindez egy valóság, én pedig annyira tökéletlen vagyok?” Ez egy nagyon gyógyító és áldott, termékeny feszültség. Ez a feszültség bennünket tud megteremteni.
Egy újjászületés indulhat el bennünk akkor, ha ezt a feszültséget komolyan vesszük. Nagyon sokan mondják: „Ó, hát, persze, Isten gyermeke, Szentlélek temploma, jól van, hagyjuk.”, és visszasüllyedünk a sötétségbe. Azt mondjuk: „Ezek szép szavak, a teológusok okosat mondtak, levezették lépésről lépésre, tudjuk, hogy ez így van. Csak mondjuk az élet nem ilyen, én biztos nem.” Bele tudunk zuhanni a sötétbe, miközben Isten elhozta a fényt. Elkezdünk meghasonlottan élni, mert azt mondjuk: „Ez úgyse olyan komoly valóság. A komolyabb valóság a gyöngeségem, a gyarlóságom, az esendőségem. Ez a realitás.” Amikor így visszahullunk a sötétbe, tulajdonképpen a realitást nem változtatjuk meg, mert a méltóságunk elvehetetlen, Isten gyermekei vagyunk, ezért elkezdünk meghasonlani saját magunkkal.
Húsvét arra az irányra mutatja nekünk a világosságot, hogy ne ezt tegyük, hanem éljünk ezzel a teremtő termékeny feszültséggel együtt, hogy gyarló vagyok, de közben Isten gyermeke, esendő vagyok, de közben a Szentlélek temploma. Hogy a kettő közötti feszültséget bírjuk, és ebből szülessen meg egy új ember. A harmadik gondolat így szól, hogy ez a húsvéti ember tulajdonképpen nem tökéletes, nem kell annak lennie. Nem mentes a bűntől, úgysem lehetne az.
Ez az új ember az, aki él abban a feszültségben, hogy már láttam, ki is vagyok, hogy Isten hogyan néz rám, közben megláttam az igazság fényében magamat, de tudom, hogy Isten nem akarja a vesztem és nem áll bosszút. Akkor én sem hagyom a sötétséget, és létre jön a megújulásunk.
Ha megkérdezik tőletek, mi a bizonyíték a föltámadásra, mit mondunk erre? Nyilván mondhatunk sok mindent, de most ezen az ünnepen hadd mondjak egyet. A bizonyíték a feltámadásra az, hogy volt már, hogy megújultunk. Az a bizonyíték, hogy egyszer csak elhagytunk valami sötétet, és belekapaszkodtunk a fénybe. Lehet, hogy nincs senki itt, aki ne tudna felidézni egy pillanatot, amikor újjászülettél, amikor megújultál, hogy nem vagy már az az ember, aki voltál. Több emberré tudtál válni, ez a bizonyíték. Az a bizonyíték, hogy magunkra is tudunk mutatni. Nem túl nagy büszkeséggel, de az Isten gyermekeinek méltóságával. És azt tudjuk mondani: „Igen, legalább három esetet tudok mondani.” Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam. Ez a bizonyíték, hogy ez az erő, és ez a fény már hatott ránk, már munkált bennünk. Van fogalmunk, hogy ki is ez az új ember.
Ezért a harmadik pont az, hogy eldöntjük, eldöntjük azt, hogy az új embert akarjuk magunkban táplálni. Hogy a régi embert sosem hagyjuk el teljesen, sosem vetkőzzük le teljesen, sosem gyógyul meg teljesen, de az új embert akarjuk növeszteni.
Olyan érdekes, ahogyan délelőtt minden szentmise után ételt szenteltünk. Ilyenkor arra gondolok, hogy még biztos vár rátok egy jó vacsora ma, holnap egy jó reggeli, aztán egy jó ebéd, és aztán egy húsvéthétfői vacsora, a kettők közti nassolásról nem is beszélve. Egy kis szelet sonka itt, egy kis csoki ott. Tulajdonképpen az lenne a vágyam, hogy mi lenne, ha már ma este is minden egyes falatot úgy ennénk, rágnánk, és nyelnénk, hogy azt mondjuk: „Az új embert akarom vele etetni. A húsvéti embert akarom vele táplálni. Mert még lehet, hogy kicsi vagy, neked még kell az a sonka. Majd én táplállak téged, megitatlak téged. Erősödj meg, te új ember!” De nagy dolog, hogy ez a lehetőségünk, hogy ezt a megváltozott, megújult, ebből a termékeny teremtő feszültségből megszülető új embert tápláljuk, aki tudja, hogy a föltámadás bizonyítékát nem odakint kell keresni, hanem idebent.
A záró gondolatom már az, hogy így létre tudjuk hozni a cselekvésn szabad terét. De sokat hallom azt, hogy valaki a következő mondatot mondja: „Ha a gyerekemnek nem lesz diplomája, beleőrülök. Ha nem jön haza Angliából, kész vagyok. Hogyha a férjem megcsal, elpusztulok.” De ez mondjuk nincs így. Mikor ezeket a mondatokat mondjuk, egy valamit a közepéről kifelejtünk. Ez pedig az: „Ha a gyerekem nem diplomázik le, attól félek, hogy nem bírom ki. Ha a lányom nem jön haza Angliából, attól félek, hogy nem tudom, hogy lesz később. Ha a férjem megcsal, attól félek, hogy nem tudom, azután hogyan fogok élni.”
Amikor a húsvéti fénynél meglátjuk magunkat, a méltóságunkat, hogy Isten gyógyító igazságot küld, ami megváltoztat és új emberré tesz, fölfedezzük a félelmeinket.
Hogy rendre, milyen gyakran irányítja a tetteinket a félelem. Ahogyan mondjuk a mondatainkat, és azt mondjuk ez lesz, és az lesz, és így és úgy, és egyszer csak megállunk a mondat közepén, és azt mondjuk. „Itt is a félelem.” Nem véletlen, hogy Jézus, amikor a föltámadás után elénk áll, azt mondja „Álljatok meg a mondataitok közepén, és halljátok, ahogy mondom: ne féljetek. Ne féljetek, fejezzétek be a mondatokat másképpen, és cselekedjetek másképpen. Mert ha én föltámadtam a halálból, akkor ezek a mondatok nem így futnak végig, hanem megállhatunk a kettő között, és szabadon eldönthetjük, hogy akarunk élni.”