„Miért van az, hogy a ma embere mintha képtelen volna boldog lenni?” – kérdezte valaki Pálferitől egy 2001-es keddi alkalmon. Ezt válaszolta.
Hihetetlenül negatív az a beállítódás, amely az egész életünket jellemzi. 8:3 arányban kellene dicsérni az embereket a szidással szemben, ennek ellenére nem ez történik, hanem sokkal többet szidunk. Ez boldogtalanná tesz minket. Ez egy fő szempont.
A másik lényeges dolog, hogy a ma embere fontosnak tartja, hogy fejlődni kell. Előre kell jutni, gyarapodni kell. Emiatt a jelent nem tudjuk élvezni, mert minden pillanatot csak valamiféle „részesetnek” tekintünk. Olyan állapotnak, amely még nem tökéletes. Újból előre kell jutni, megint csinálni kell valamit. Mindegy, hogy mi van most éppen, mindig van valami, ami olyan ígéretesnek tűnik, hogy állandóan továbblépünk. Ez roppant negatív hatással van ránk.
A boldogtalanságunk alapvető oka, hogy a ma embere a boldogságát mindig függővé teszi valamitől vagy valakitől. Tudatosan vagy nem tudatosan azt mondjuk, hogy „akkor leszek boldog, ha…”. Ha valakiben tudattalanul, állandóan ilyen mondatok és meggyőződések vannak, akkor mindig boldogtalan lesz. Mindig ott lesz egy kis szó: HA. „Akkor leszek boldog, HA vége a vizsgaidőszaknak és elmentem nyaralni. De nem elég ez, csak akkor leszek boldog, HA el tudunk menni csónakázni, és HA az ül mellettem, akibe szerelmes vagyok… stb.” Ezeket a mondatokat lebuktathatnánk, felderíthetnénk magunkban.
Olyat mondok itt, aminek a „ha” boldogsághoz semmi köze nincs. Azt mondom, boldogok vagytok, most. Nincs „ha”.
A másik csapda, hogy azt mondjuk: „Tulajdonképpen boldog vagyok, de…”. A kapcsolatainkban ez egy nagyon érdekes dolog. Tíz mondatból nyolcat tudnánk mondani, amely úgy hangzik, hogy „Nagyon fontos, amit mondasz, de szerintem…”. Ez rögtön távolságot teremt köztünk. Ugyanezt a mondatot mondhatnám úgy is, hogy „Nagyon egyetértek azzal, amit mondasz, és…”. Ez látszólag roppant primitív, de valójában összefügg azzal, hogy egy beszélgetést milyennek élek meg.
Nemcsak dolgoktól, emberektől, eseményektől, hanem az égvilágon mindentől függővé tehetjük boldogságunkat, és tesszük is. A kultúránk ebbe roppantul belepaszírozott minket.
Azon töprenghetem, minek köszönhető, hogy én a boldogsághoz eljutottam? Arra jutottam, hogy leginkább a saját korlátaim, a gyengeségem, a vereségeim és bukásaim mozgatnak. Ezek vezettek a legegyértelműbben oda, hogy most boldog vagyok. Ez így paradoxonnak tűnhet.
Tudjátok, én sportoltam. A boldogságomat alapvetően egybekötöttem a sporttal, a sikerrel és mindazzal, ami ott történik. Elég magas szintre tudtam vinni ezt a tevékenységet, sok sikert éltem át. Például nagyon boldog voltam akkor, amikor egy versenyen két országos csúcsot ugrottam. Csakhogy ez a boldogság tartott mondjuk egy napig. Edzettem érte tíz évet. Ez egy felismert korlát volt. Ha én ezen az úton haladok tovább, akkor eszméletlen sok energiát fektetek valamibe, amiből nagyon kevés dolog származik.
Volt egy év, amikor az európai ranglistán harmadik voltam. A következő évben azok, akiket letöröltem a sportpályáról, megelőztek 5-10 centivel. Miért? Mert bepuszilták a doppingszereket. Itt megint átéltem valamit, hogy döntenem kell. Ez egy olyan korlát, amelybe vagy belemegyek, és boldog akarok lenni azáltal, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt mondom, hogy megint becsuktak előttem egy ajtót. Én becsuktam. Azt mondtam, ezen az áron én nem csinálom.
Aztán megismerkedtem mozgássérült emberekkel, és éveken keresztül nagyon jó kapcsolatom volt velük. Barátságok. Abban – az én gondolataim szerint – hihetetlenül reménytelen helyzetben ki tudtak jönni az én versenyeimre, és szurkoltak nekem.
A legnagyobb élményeim között van, amikor a Népstadion rekortánjára kitolták a mozgássérült barátaimat, akik képesek voltak örülni annak, hogy én ott mozgok. Miközben levegőt sem tudtak venni maguktól.
Emberek, akiknek semmi esélye arra, hogy megházasodjanak, csillogó szemmel vesznek részt az esküvőkön, mert a barátaik megházasodnak. Ennek tudnak örülni. Ezek számomra olyan élmények voltak, amelyek megmutatták az utat, hogy hogyan érdemes a gyengeségeinkkel és a korlátainkkal együtt élni.
Voltak olyan ambícióim, hogy egy-két területbe beleásom magam. Ekkor kirúgtak az az egyetemről. Ez megint egy kapu. Itt el kellett gondolkodnom, hogy mi van: ezután nem lehetek boldog, és egy életen keresztül sajnáltassam magam?
Abban a helyzetben, amiben most vagyok, boldog vagyok. Minden negatív, lehetetlen körülmény, dolog, ami a tanársággal együtt jár, engem most egyáltalán nem köt. Nem vagyok tanár. Ez nem előadás. Ide jöttem és beszélek. Ráadásul itt vagytok, sokan. El lehet képzelni ennél jobbat? Nekem nem nagyon.
Ezt azért akartam elmondani, hogy az ellenségeim – akiket nem tekintek ellenségnek – azok az ajtók, amelyeket becsuktak előttem, és amiket én csuktam be, nagyon segítettek abban, hogy boldog legyek. Nem a külvilágból származó egyeztetéssel próbálom a boldogságot megtalálni.