„Ettől az időtől kezdte Jézus jelezni a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt, és kezdte lebeszélni: ,,Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.’ Ő azonban elfordult és azt mondta Péternek: ,,Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!’ Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek aszerint, amit cselekedett.” (Máté evangéliuma 16:21-27)
Azon tűnődtem, hogy ha nem ismernénk ezt a történetet, és nekünk kellene megírni azt a beszélgetést, amelyben a Mester és a tanítvány közt előkerül a szenvedés, a halál, az igazságtalan ítélet témája, mit írnánk? Én valami olyasmit találnék ki, hogy Péter, a tanítvány odamegy a Mesterhez, s a következőt mondja neki: „Mester, nagyon vigyázz! Mi, egyszerű emberek pontosan tudjuk, hogy az élet nagyon nehéz, kiszámíthatatlan. Ki tudjuk számolni, hogy vannak nagyon rossz szándékú emberek, akik rád vadásznak, úgyhogy én azt mondom, ne menj most föl Jeruzsálembe. Azért a szenvedés, a halál nem tréfadolog, azt nagyon komolyan kell venni. Akármilyen nagy mester is vagy, nagyon vigyázz. Mi szeretnénk téged megóvni, hogy minél tovább köztünk maradhass.”
És erre, ahogy én elképzelem, a Mester kihúzza magát, és azt mondja: „Távozz tőlem sátán! Hát milyen emberi módon gondolkozol te? Nincs benned egy csöppnyi hit vagy emelkedettség?! Nem gondolod, hogy Isten majd segítségemre siet? Hogy Isten akarata egyetlen piciny hajszállal sem térhet el a megvalósulástól? Hát mit képzelsz? Te emberi módon gondolkozol, és nem Isten szándéka szerint.” Én biztosan így írtam volna meg.
De érdekes és nagyon elgondolkodtató, hogy mindez fordítva történik. Vagyis hogy Jézus az a valaki, aki az Istennel való kapcsolatában, a hitére vonatkozóan nagyon is megmarad a realitás talaján. Jézus egészen egyértelműen, mind a két lábával a realitás talaján áll, és onnan bontakozik ki a hit. Közben pedig Péter egészen elszakad a realitástól. Valamiképpen úgy, mint minden felnőtt ember, aki a gyerekkorból természetszerűen hordoz valamiféle mágikus és tündéri mesevilágot, amelyben a jónak soha semmi baja nem eshet. Márpedig esik, mert ez a realitás.
Ezért elgondolkodtató, hogy miközben az ember Péter elszakad a realitástól, és így fejezi ki a hitét, aközben a megváltó Jézus nem szakad el a realitástól, hanem abból növekszik ki a hit.
Erről szeretnék beszélni négy gondolatban, hogy hogyan tud megmaradni a hitünk a realitás talaján, de hogy tud az úgy növekedni, hogy egészen az égig érjen.
1. A hitünk meg tud erősödni akkor, ha képesek vagyunk egy olyan új szempontot meglátni, ami kit tudja egészíteni az addigi megfontolásainkat.
Egy olyan szempontot, ami valamilyen többletet ad, valamiképpen a realitást kitágítja. Mert a keresztény ember hite nem a realitás tagadása, hanem a realitás kitágítása.
Amikor édesapám idősödött, nagyon szerette, amikor elmentem hozzá. Én azonban, miután az édesapám évtizedeken át pilóta volt, az apukámat sokkal inkább úgy képzeltem el, hogy valahol úton van, és nem úgy, hogy el lehet érni. Ezért amikor idős volt, én havonta körülbelül egyszer látogattam meg őt, és ez így ment éveken át. Amikor ott voltam, ő mindig nagyon kedvesen azt mondta: „Ferikém, úgy örülök, hogy itt vagy!” Aztán amikor elbúcsúztam tőle, olyasmiket mondott, hogy „Ferikém, jöhetsz máskor is, nem csak havonta egyszer. Szólás nélkül, bejelentkezés nélkül, csak gyere! Te itt otthon vagy.” De én nem mentem többször, hanem körülbelül csak havonta egyszer.
Aztán az apukám meghalt, és ahogy újból és újból visszagondoltam meg visszagondolok a vele való kapcsolatomra, egyszer csak egy új megközelítés jelent meg a régiek mellett. Ez az új szempont a következőt mondta.: „Nahát, az én apukám milyen rendes volt! Milyen sokat adott nekem azzal, amit nem tett meg.” Egyszer csak rácsodálkoztam arra, hogy az én apám korholhatott, szidhatott, érzelmileg zsarolhatott volna engem, hogy: „Ferikém, nem látod, hogy egyre idősödök? Csak ennyit kapok belőled?” Annyi mindent mondhatott volna, de ő mindig csak annyit mondott: „Ferikém, gyere, nagyon szívesen látlak. Olyan jó, mikor itt vagy.”
És egyszer csak, mikor az apukám már elment ebből a világból, kaptam egy új megközelítést, amiben megértettem azt, hogy milyen sokat tudunk azzal is adni, amit nem teszünk meg. Természetesen nem mindegy, hogy mi az, amit nem teszünk meg. És egyszer csak egy fölfokozott hála érzésem alakult ki az édesapámmal kapcsolatban. Hogy milyen nagy türelem, és milyen sok emelkedettség kellett ahhoz, hogy ő soha ne mondjon ilyesmit.
2. A hitünket képes növelni, miközben a realitás talaján állunk, ha mindazt, ami velünk történik, egy életeseményt, egy helyzetet, vagy egy nehézséget képesek vagyunk egy tágabb összefüggésbe helyezni.
Egyszer valaki egy hatalmas kőtömböt faragott. Odamegy hozzá valaki, és azt kérdezi tőle: „Te mit csinálsz?”„Ne is kérdezd!” – válaszolja -„Rettenetes rabszolgamunkát végzek, ezt az irgalmatlan kőtömböt faragom. Ennek sose lesz vége, szenvedés az életem.” Aztán a kérdező egy kicsit továbbmegy, és lát egy másik embert, aki egészen lendületesen dolgozik azzal a kővel. Kérdezi: „Hát, te mit csinálsz?” Ez az ember a következőt válaszolja. „Mi itt egy nagyon magas, igazán masszív falat készítünk, és ez a kő ennek a falnak a része lesz. Úgyhogy ez egy elég tisztességes munka, meg is becsülöm.” Végül egy harmadik vszemély, aki ugyanazt a munkát végzi, mint a másik kettő, zt válaszolja a kérdezőnek: „Ne haragudj, de nagyon rövid időm van a válaszadásra, ugyanis én éppen egy csodálatos katedrálist építek. Úgyhogy nem sok időm van, evésre és ivásra is éppen csak a szükséges időt szánom, mert ez egy hallatlanul fölemelő és magasztos megbízatás.”
A hitünk tud növekedni az ég felé abban az esetben, ha az élethelyzeteinket, nehézségeinket, egy-egy eseményt képesek vagyunk egyre tágabb összefüggésbe rendezni, és onnan meglátni valamilyen jelentését.
3. Amikor egy olyan szempontot találunk meg, amit addig egyáltalán nem láttunk, és ez felülírja az addigiakat.
Egy kedves ismerősöm, aki jóval 30 fölött jár, eljött hozzám, és elmondta, hogy ő bizony egy nagyon rossz gyerek volt. Majdnem egy órán keresztül beszélt arról, hogy mit jelent, hogy ő egy rossz gyerek volt. Végül azt mondtam neki: „Te, én nem látok itt rossz gyereket. Egy élő, eleven, normális gyereket látok. Sokkal inkább látom a szüleidet tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és eszköztelennek, hogy a te életerőddel, lendületeddel, gyerek voltoddal nehezen tudtak mit kezdeni. Az ő tehetetlenségüket látom, de téged nem látlak rossznak, csupán egy normális, eleven gyereknek.” Az illető vett néhány levegőt, mielőtt megszólalt volna, s azt mondta: „Tényleg? Akkor nem vagyok rossz? Nem voltam rossz gyerek? Ezt még innen sosem néztem. Mindig azt gondoltam, hogy én rossz gyerek voltam. Lehet, hogy mégsem? Lehet, hogy szeretetreméltó voltam, csak a szüleimnek nem volt könnyű engem szeretni?”
Amikor megtalálunk egy új megközelítést, ami felülírja az addigiakat, ami valamiképpen sokkal gazdagabban hozza az élet realitását, az a hit megerősödéséhez tud vezetni.
4. Amikor képesek vagyunk nem önmagunkból kiindulva látni valamit, hanem amennyire ez nekünk, embereknek lehetséges, önmagunkról megfelejtkezve látni, észrevenni, érteni, értelmezni és cselekedni.
Tegnap eskettem. Ott volt kézközelben a fiatal vőlegény, a menyasszony, mögöttük ültek a szülők. Akkor föltettem egy költői kérdést: „El tudjátok-e azt képzelni, hogy valaki valamit nagyon megbecsül, és elengedi? Lehetséges-e, hogy valamit én továbbra is nagyon megbecsülök, és közben elengedem?” Nem véletlenül kérdeztem, mert látom azt, hogy az édesapáknak, az édesanyáknak mennyire nehéz lehet elengedni a gyerekeiket. Közben pedig realitás, hogy mikor egy apa, egy anya útnak engedi a gyerekeit, és azt mondja, hogy éljen a jövő, ez nem azt jelenti, hogy ne becsülné meg a fiát vagy lányát.
Attól, hogy valakit el tudok engedni, attól még lehet, hogy nagyon is megbecsülöm, sőt, van egy pont, ahol akkor becsülöm meg, hogyha elengedem.
De nagy dolog, ha egy fiatal kap egy olyan útravalót, hogy az édesapja és az édesanyja annyira becsülték őt, annyira bíztak abban, amit az életúton addig átadtak neki, hogy képesek voltak elengedni. De nagy dolog, ha bármelyikünk, nagyon sok élethelyzetben, képesek vagyunk önmagunkat felülmúlva meglátni valamit, és aszerint cselekedni.
A mai evangéliumban kibontakozhat számunkra az, hogy lehetséges a realitás talajáról indulva úgy növekedni a hitünknek, hogy az elérje egészen az Isten országát. Hogy az belenőjön az Isten országába, miközben nem tagadja a realitást, hanem kitágítja egészen az Isten országáig, hogy az beleérjen, benne legyen, és mi rá tudjunk csodálkozni arra, hogy mi Isten szándéka, és milyen is az, ahogyan Isten elgondolja az embert.