A siker alapvetően nem lehet a legmélyebb motivációnk. Már a patkányokkal is úgy van, hogy a kis patkányketrecükben megcsinálnak bizonyos feladatokat pusztán azért, mert képesek rá. Nem azért, mert az bármilyen módon közvetlenül segítené az életben maradásukat. Még csak nem is azért, mert akkor jutalmaznák őket, hanem csak az élményért, hogy meg tudják csinálni.
A szubjektív jól-lét egyik összetevője, hogy megteszek valamit csupán azért, mert ez belső örömet és élményt okoz. A kompetencia, hogy képes vagyok rá, önjutalmazó. Óvodásokkal a következő volt. A kutatók kiválasztották kizárólag azokat az ovisokat, akik rajzoltak a szünetekben. Tehát egy olyan csoportunk van, akik szeretnek rajzolni, mégpedig belső késztetésből, nem kérte őket erre senki. Nincs jutalom, nincs büntetés, rajzolnak, mert kedvük van hozzá.
Majd a rajzoló gyerekeket három csoportba osztották. Az első csoportba kerültek azok a gyerekek, akiknek azt mondták: „Ha szépen, ügyesen rajzoltok, akkor egy érmet fogtok kapni. Egy gyönyörű érmet, és oklevelet, és a nevetek is rajta lesz.” A második csoportba azok a gyerekek tartoztak, akik szintén kaptak érmet vagy oklevelet, de csak meglepetésszerűen. Nekik nem mondták előre, hogy a rajzaikért oklevél jár. A harmadik csoport nem kapott kutyatejet se.
Itt a három csoport, tovább rajzolnak. Az egyikben érem és kitüntetés van – ez a siker. A második csoportban váratlanul kapnak jutalmat. A harmadik csoportnál semmit nem kapnak. Ahogy telnek a hetek, mit gondoltok, a gyerekek milyen százalékban folytatják a rajzolást maguktól a szünetben?
Az derült ki, hogy akiknek adnak díjat, és a nevük rajta van az oklevélen, egyre kevesebben és kevesebbet rajzolnak. Akik váratlanul kapnak jutalmat, ők tovább rajzolnak, majdnem pontosan ugyanolyan mennyiségben, mint azok, akik semmilyen jutalomban nem részesülnek. De az utolsó csoport rajzainak száma maradt a legmagasabb. Tehát az óvodásokat egy romboló szakmai környezet elronthatja. Elronthatom őt 2-3 évesen, aztán óvodás korban meg már intézményes formában.
Ez a belső világ, ami ott egészséges és gyönyörű, eltűnik. Már ahhoz se lesz kedve, amihez eddig volt. Nem megrendítő ez? Sikerül valakit lenevelnünk arról, hogy azt csinálja, amihez valamikor kedve volt.
Előfordul, hogy maguk a szülők teremtik meg gyermekeik számára a romboló szakmai környezetet. Hogy fényes arccal és csillogó tekintettel éppen a jutalmazás és büntetés révén teszik tönkre a belső egészséges önjutalmazó rendszert, s nem is tudják, mit csinálnak.
Valaki azt kérdezte, hogy rendben, van ez a belső motivációs rendszer. De akkor ne dicsérjük meg a gyerekeinket, ne adjunk visszajelzést, meg ne adjunk nekik csokit? Az a kérdés, hogy eljutnak-e oda, hogy a jutalomért csinálják például a rajzot, vagy az valami plusz, örömteli dolog.
Nem az az érdekes, hogy kapunk egy oklevelet. Amitől igazán jól leszünk, vagy ami ezt a folyamatot serkenti bennünk az, hogy ebben van-e valami érzelmi összetartozás. Hogy közös ünneplés történik-e. Amitől ez igazán jó lesz, az nem egy darab papír, amin látom a nevem, hanem hogy anyukám szemében látom az örömöt, a büszkeséget. Ez mit erősít meg? Azt a belső motivációs rendszert, ami bennem van. „Hát akkor ez nem csak valami butaság, hogy én rajzolgatok. Akkor ez értékes dolog. Anya örül neki.”
Nagyon is helye van ilyen értelemben a visszajelzésnek, de nem maga a tárgy számít. Főleg nem, hogy az legyen a cél. Hanem az a folyamat, és az a kapcsolat, amiben ez történik.