Amikor szerelmesek vagyunk, idealizáljuk a társunkat.
Aztán az idealizálás később elvárások formájában jelenik meg.

Mi történik az idealizálásban? A társunk pozitív vonásait összegyúrjuk egy képpé. Ahogyan összegyúrjuk ezeket, valóban reálisan hivatkozunk arra, hogy ő ilyen, olyan, amolyan, s ez mind jó benne. De ennek van ára. A negatív vonásokat, amelyek később félelmet keltenek és elviselhetetlennek bizonyulnak, kirekesztjük a társunkról alkotott képből.

Elköteleződünk, de ki mellett? A pozitív vonásokból álló kép mellett. Azt mondjuk, ez nekünk menni fog, bár anyukám nem bírta, apukám elment, de nekem menni fog. „Egy ilyen nagyszerű férfi mellett?!” Igen ám, de nem a személy mellett köteleződtünk el, hanem a pozitív vonásokból összegyúrt, még valamennyire idealizált kép mellett. „Ezt egész életen keresztül fogom szeretni.” Itt jön megint egy paradoxon. Mi az a pont, amikor ez a kép, mint egy hajó, egy pici léket kap?

Pont akkor, amikor elköteleződünk. Azért, mert abban a pillanatban, ahogy elköteleződünk, beszivárog egy gondolat: „Azért légy észnél! Realitás is kell, jól nézd meg, hogy valójában milyen! Vele fogod élni az egész életed. Vigyázz! Nehogy elveszítsdd a józan eszed.”

Az elköteleződéssel együtt valamiképpen ez a pozitív mozaikokból álló kép léket kap. Amikor megy előre a kapcsolat, előbb-utóbb a félelmeink, a neurotikus allergiánk, a kidolgozatlan részeink átveszik az irányítást. Egyszer csak történik egy váltás.

Összeszedjük az összes negatív mozaikot, ami addig a padlón volt. És elmondjuk, hogy most rájöttünk, milyen is a férjünk „valójában”. Most a realitásvesztésnek éppen a másik végletén állunk. Szó sincs róla, hogy a társunk olyan valójában, mert most a negatív mozaikokból raktuk össze a képet, és az összes pozitív mozaik van a padlón. Ilyenkor szoktunk válni.

Ki előbb, ki utóbb, azt mondja: „Azt hiszem, hogy eszemet vesztettem. Ez nem igaz. Hiszen már a házasságkötés előtt is volt olyan, hogy megitta a két sört! Hova tettem a szemem? A házasságkötés előtt is, emlékszem, többször volt olyan, hogy kértem valamit, és nem csinálta. Hogy nem vettem én ezt észre, hogy ilyen?

Ilyenkor esünk egyik vakságból a másikba. Azt mondjuk: „Ez volt a realitás.” Azt gondoljuk, az a realitás, hogy a társunk egy lehetetlen alak. Kezdünk egy következő kapcsolatot, és oda ennek az összes hordalékát elvisszük. Az összeset, mindent odaviszünk.

Van, hogy rájövünk, hogy idealizáltuk a társunkat, pozitív mozaikok, aztán a fájdalmak miatt démonizáltuk a társunkat, negatív mozaikok. Fogjuk az összes mozaikot, és abból megpróbáljuk a reális képet fölrakni. Ez nagyon nehéz és sokszor eddig a lépésig nem jutunk el. Gyakran ugyanaz történik bent, mint kint. Először idealizáljuk magunkat, megy nekünk, jó fejek vagyunk. Utána démonizáljuk magunkat, nyomorultak vagyunk, szerencsétlenek, mindent elrontottunk, vége, már csak egy valami segít, az, hogy szakítunk.

Nem jutunk el a reális képig. Hogy tulajdonképpen miért félek? Mi a bajom? Hol is fáj ez nekem?

Mert hiszen az a reális, hogy a társunk, természetszerűen és törvényszerűen pontosan azokon a pontokon fájdít és sebez meg bennünket, ahol a gyerekkori sérüléseink vannak. Ezt úgy szoktuk mondani: „Nem igaz, hogy mindig pont ott rúg belém, ahol a legjobban fáj.”

De igazából mikor szólok a társamnak és nem válaszol, az előhozza a gyerekkori sérülésemet. Hogy nem tudom elérni a szeretett személyt. Tehát ha nem lenne ez a gyermekkori sérülésem, kevésbé viselne meg, hogy néha nem válaszol valamire a férjem azonnal.

Eddig a felismerésig azonban nem jutunk el.
Csak addig, hogy szerintem ő tesz boldogtalanná, és így csak egy döntés maradt…

Nem véletlen, hogy Kierkegaard ezt mondta: A szeretet az, hogy szeretem azt a személyt, aki sokszor boldogtalanná tesz. Aztán persze jó esetben rájövünk, hogy valójában nem ő tett boldogtalanná.

Hallgasd meg a teljes előadást! Ingyen elküldjük e-mailben.

A fenti egy részlet Pál Feri előadásából, vasárnapi beszédéből. A letölthető hanganyagot elküldjük e-mailben, majd heti üzeneteket, részleteket további előadásokból.

Hozzászólások

hozzászólás