Gyakran tapasztalom, hogy a társkapcsolat kezdetén ott vannak a vágyaink: legyek nagyon boldog. Később azonban átélem, hogy nem megy. Akkor azt mondom: „nyilván te vagy a hibás”. Ez a legegyszerűbb verziónk, az 1.0-ás. „Biztos te vagy a hibás!” Azután magamba nézek, és azt mondom: „Azért valami velem se stimmel.”
Amikor azonban elkezdem mondani, hogy „szerintem velem sem stimmel valami, tulajdonképpen nem vagyok rendben”, az olyan, mintha elkezdeném végérvényesen tagadni, hogy valaha boldog lehetek. Hogyan fognak így beteljesedni a vágyaim? Elkezdem beismerni, hogy transzgenerációs csúfos örökségeket hordozok? Ilyen örökségből hogyan vetkőzzek ki? Ez olyan, mintha azt ismerném el, hogy sose teljesednek be a vágyaim. Mert belül nyomor van.
Vannak, akik 20-30-40 évig nem hajlandóak azt mondani magukról, hogy „nem vagyok teljesen rendben”. Inkább elpusztulnak, de nem mondják ki. Ebben az a félelem is benne van, hogy ezzel ítéletet mondanak maguk felett. „Tényleg nem vagyok boldog. 6-8 kapcsolat után már arra is rájöttem, hogy nem csak rajtuk múlott. Minden kapcsolatban volt egyvalami, ami mindig ott volt: én.” A számok törvénye alapján tehát elkezdhetem gyanítani, hogy lehet összefüggés az én jelenlétem és a boldogtalanság között.
A beteljesedés hogyan tud mégis megtörténni?
Úgy, hogy elkezdek dolgozni azon, hogy „hogy is voltam az apámmal? Mit csinált velem az apám? Mit nem csinált velem az apám? Az anyám?”
Ekkor az élet elkezd még jobban fájni. Elkezdjük elismerni, hogy nem véletlenül nem teljesednek be a vágyaink, nem véletlenül nem vagyunk jól.
Ahogy elkezdem csinálni ezt az önismereti munkát, pár hónap elteltével még rosszabbul leszek! Egy csomó minden, amit eddig kizártam, most közel engedem magamhoz. Hogy ne lennék rosszabbul? Eddig valamilyen egyensúlyt teremtettem. Ebben az egyensúlyban nem voltam jól, de tudtam élni. Életképes, munkaképes voltam, még kapcsolataim is voltak. De ezt azon az áron csináltam, hogy a nyomorúságaimat távol tartottam magamtól. Amikor elkezdem a munkát, azzal azt mondom: „Na, jól van, akkor közel engedem magamhoz.” Persze, hogy rosszul vagyok.
Aki nekiáll, hogy megértse az apját, az anyját, a nagyszüleit, a dédszüleit, az elkezdi megerősíteni magát a létezésben.
Elkezdek a szüleimről gondolkozni, és feljön a haragom, a gyűlöletem, az indulatom, a keserűségem, a bosszúszomjam, a tiltakozásom. Egyszer csak fizikai tüneteim lesznek. Kezdem egyre rosszabbul érezni magam, és rájövök, hogy nem tudom megérteni magam, ha nem látom, hogy az apámmal mit csinált az ő apja. Apámmal mit csinált az ő anyja. A nagyszüleim mit csináltak a szüleimmel, és mit csináltak velem?
És akkor egyszer csak történik valami. Böszörményi-Nagy Iván úgy mondja, hogy amikor erőfeszítést teszünk abba, hogy megértsünk két-három nemzedéket (plusz a sajátunkat), beletesszük a fájdalmat, a szomorúságot, az erőfeszítést, azzal elkezdünk jogosultságokat nyerni az életre. Ezt nagyon felemelőnek tartom.
Aki nekiáll, hogy megértse az apját, az anyját, a nagyszüleit, a dédszüleit, az elkezdi megerősíteni magát a létezésben.
Rátalálok az emberi méltóságomra, ami akkor is van, ha bármilyen transzgenerációs örökséget hurcolok. Megerősödöm a létezésben, a tudatosság fénye egyre nagyobb lesz. Úgy érzem, hogy valamennyi szabadságom mégiscsak van. Rátalálunk arra, hogy tényleg van értelme az életünknek. Ezt gyönyörűnek látom.
A beteg mester és tanítványa
Renoir, az idős mester időskorában egy ízületi betegség miatt olyan fájdalmakat élt át, hogy nem volt ereje ahhoz, hogy megfogja az ecsetet. Azt kérte családtagjaitól, akik gondoskodtak róla, hogy kössék az ecsetet a kezéhez. Ha nem kötik oda, nem tud festeni. Továbbra is nagyon fájt a keze, de tudott festeni. Odakötözött ecsettel alkotta meg életművének záró darabjait. Gyönyörű képek. Nem látszik rajtuk semmi a szenvedésből.
Amikor festett, meglátogatta őt a tanítványa, Matisse. Látta a kínszenvedést a festő arcán, és közben a vásznon megjelenő szépséget. Ahogy nézte a döbbenetes különbséget, egyszer csak azt mondja Renoirnak: „Rakd már le az ecsetet! Nem bírom nézni az arcod. Ez a szenvedés, ami rajtad látszik, egyszerűen szörnyű!” Renoir ránézett Matisse-ra, és azt mondta:
Ennyire fiatal vagy még, hogy nem tudod: a fájdalom elmúlik és a szépség megmarad?