Milyen feltételei vannak bennem és az Istennel való kapcsolatomban annak, hogy az Isten valamilyen szándéka, terve, adománya bennem beágyazódhasson, és ebből valami előállhasson, megszülethessen? Nézzük ezeket az elemeket Mária történetén keresztül.
1. Találkozás saját magammal
Az angyal megszólítja Máriát, elég hosszasan: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr teveled van, áldottabb vagy te minden asszonynál!” Miért olyan fontos ez? Mert az egész történetet ismerve mi tudjuk, hogy Istennek volt egy terve Máriával, és ráadásul Mária ilyen értelemben Isten nagy tervének, Isten Fiának a megszületésének volt egy nagyon sajátos és hallatlanul lényeges szereplője. Látjuk ezt a nagy ívet, a küldetést, de mivel kezdődik?
Talán azzal, hogy az angyal odalép Mária elé és azt mondja: „Szervusz Mária, dologidő van. Szervusz Mária, hoztam neked levelet. Szervusz Mária, munka lesz”? Hogy esne bármelyikünknek is, ha így történt volna? Hogy szinte kopogás nélkül, még jó, hogy a nevünket mondják, máris jöhet a munka? Erről itt szó sincsen, hanem úgy kezdődik ez a történet, hogy az angyal először, ahogy találkozik vele, azt lehetne mondani, hogy Máriát megmutatja Máriának:
Nézd csak, Mária, az Isten így lát téged. Szeretném megmutatni neked, hogy te hogyan nézhetnél saját magadra, hogy hogyan volna érdemes saját magadat látni.
Ezért az első találkozás tulajdonképpen nem is Isten és Mária között történik, hanem Mária és Mária között.Hogy Mária, aki éli az életét, látja magát úgy, ahogy látja, egyszer csak azzal találkozik, hogy Isten hogyan látja őt: „Kegyelemmel teljes vagy. Áldott vagy te az asszonyok között.” Ahhoz, hogy bennünk valami Istentől érkező meg tudjon foganni, és aztán abból valami tudjon születni, először nekünk nem rögtön a feladatnak kell nekiesni, nem azonnal megpróbálni találkozni valakivel – beleértve akár Istent is –, hanem ennek az első és alapvető feltétele, hogy találkozzunk saját magunkkal.
Miért gondolnám, hogy egy termékeny találkozásban tudok lenni veled, ha én nem találkozom saját magammal? Miért tudna megtörténni kettőnk között valami, ami a saját magammal való kapcsolatomban sem történt meg?
Ezért az első feltétel ahhoz, hogy Isten bennünk valamilyen tőle jövő, valódi gyümölcsöt tudjon érlelni, az, hogy először is találkozom saját magammal. Ráadásul azzal a magammal találkozom, ahogyan Isten lát engem. Nem mindegy, hogy melyik „saját magammal” találkozom. Nem elég, ha csak azzal a magammal találkozom, ahogy például a sebzettségeimből, a sérüléseimből, a fájdalmaimból, veszteségeimből vagy a hiányaimból kiindulva látom magam. Úgy nehéz lesz. Először tehát találkozom saját magammal, de mindenképpen azzal a valakivel, ahogyan Isten lát engem.
2. Bátorítás és megerősítés
Ezután az angyal megszólítja Máriát, elég hosszasan: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr teveled van, áldottabb vagy te minden asszonynál!” Amikor Mária gondolkodóba esik, miféle köszöntés ez, akkor – merthogy az angyal látja, hogy mi zajlik Máriában –, nem tér rá a küldetésre. Nem mondja neki, hogy: „Mária, mostmár bemutattalak téged magadnak, Isten így lát téged, akkor gyerünk!”
Nem így történik, hanem így folytatódik: „Ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél.” Tehát az angyal bátorítja Máriát. Rendben van, hogy ő most meglátta saját magát, de arra is szüksége lehet, hogy újból kapjon egy megerősítést. Tulajdonképpen kétszer mondja el az angyal ugyanazt: Először: „Kegyelmet találtál Istennél.” Mária fél, bizonytalan lesz, töpreng. Majd: „Kegyelmet találtál Istennél. Bátorság, ne félj!” Így is mondhatnánk.
Ahhoz, hogy valami Istentől jövő igazán meg tudjon érlelődni bennünk, miután találkoztunk magunkkal – azzal a magunkkal, ahogy Isten lát minket – szükségünk van még bátorításra és megerősítésre. Azt is mondhatnám, nem kell rögtön tudnunk, hogy hogyan kell csinálnunk, megvalósítanunk. Kapunk bátorítást és megerősítést.
3. Szabad kérdezni!
Mit tesz ezután Mária? Kérdez: „Hogyan fog ez történni?” Ennek a témának két elemét szeretném kiemelni.
Az egyik: szabad kérdezni. Miért kéne rögtön értenünk az Isten ránk vonatkozó tervét? Miért kellene nekünk tudni, hogy az hogy van?
Nem kell értenünk, vagy rögtön tudnunk, szabad egy kicsit körbejárnunk. „Hogy is van akkor mindez? De hogyan lehet ez? Szeretném egyáltalán elképzelni. Hogy képzeljem el?”
Nem tudom, hogy ti milyen családban nőttetek fel, de sajnos az a tapasztalatom, hogy vannak olyan családok, ahol tilos kérdezni. Amikor egy gyerek, vagy akár egy felnőtt gyerek kérdez, akkor rögtön kap egy olyan mondatot, amitől az életkedve is elmegy, nemhogy a kérdezhetnéke. „Hogyhogy nem tudod? Hát az előbb mondtam el.”
Tulajdonképpen Gábor angyal ezt is mondhatta volna. „Már kétszer mondtam, hogy kegyelemmel teljes vagy. Mit értetlenkedsz? Kinek kéne még idejönni, hogy felfogd, hogy ’kegyelemmel teljes’? Mit okvetetlenkedsz? Nem értetted meg az üdvtörténeti pillanat magasztosságát?” Ebből nem lett volna üdvösségtörténet.
Szabad kérdezni, és milyen nagy dolog, hogy az angyal válaszol. Ott és akkor erre tér és lehetőség van, ez érthetővé válik. Szabad kérdezni, nem érteni, nem tudni, és milyen jól esik, hogy kapunk választ. Magunk között szólva ez a válasz sokszor olyan, mint amikor a felnőtt a gyerek kérdésére válaszol valamit. A gyerek nagyon megnyugszik tőle, mi felnőttek meg azt kérdezzük: „Ez mennyire volt válasz? Nem tudjuk, neki az volt.” Neki kétségkívül az volt, és ő azzal tovább tud menni. De az életünkben sok ilyen helyzet van.
Nem a végső választ várjuk, hanem szeretnénk kapni valamit, egy kicsit megérteni belőle, mert akkor tovább tudunk menni.
4. Kérhetünk időt
Hogy folytatódik a helyzet? Az angyal és Mária közti találkozás folyamatában és ívében látjuk, hogy az angyal ad időt Máriának. Természetesen itt egy összesűrített történettel találkozunk, egy szimbolikus esemény is ez, de kétségkívül kapunk időt. Olyan jól esik nekem, mikor valaki jön hozzám, felkér valamilyen komolyabb dologra, és utána nem azt mondja, hogy „Feri, dönts!”, hanem hogy „Feri, aludj rá egyet!” Úgy szeretek aludni rá egyet. Olyan jó, hogy kapok szabadságot és időt. Lehet, hogy reggelre sokkal okosabb leszek.
Ahhoz, hogy valami tudjon születni abból, amit az Isten ad nekünk, ahhoz néha szánnunk kell rá valamennyi időt. Nem kell rögtön tudnunk megvalósítani azt, vagy rögtön igent mondani rá.
5. Valódi szabadságunk van, mondhatunk nemet
Nagyon fontos, hogy itt egy valódi döntési szabadságról is szó van. Mária mondhatta volna, hogy nem. Mert ha ez nem így lett volna, akkor mi a megváltásunkra nézve nagyon sajátos talajon állnánk: Valaki szabadságának az elvétele révén válhatunk-e mi szabaddá? Beszélhetnénk-e arról, hogy mi is megszabadultunk, hogy Isten a szabadító, miközben pont azt a valakit, aki megszüli az Isten Fiát, megfosztjuk ettől a szabadságtól? Ez egészen elképesztő lenne. Mária mondhatott volna nemet is. Csak így jön létre a szabadulás és a szabadítás.
De miért fontos ez? Mária mire mondott igent? Az előzmény nagyon fontos. Mikor azt mondja az angyal: „Istennek semmi sem lehetetlen”, erre Mária azt válaszolja: „Én az Úr szolgálóleányaként el tudom magam képzelni.” Milyen sokszor van az, hogy érzünk valami indíttatást Isten részéről, és azt gondoljuk, hogy nekünk arra kell igent mondani, hogy nekem semmi sem lehetetlen. Hogy volna ez így? Nekünk nagyon sok minden lehetetlen.
Ezért amikor Mária igent mond, nem arra mond igent, hogy „Nekem még ez is menni fog, most mondta az angyal. Megyek is, elmondom Erzsébetnek.” Hanem azon a talajon állunk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, nekünk rengeteg minden lehetetlen. Ezért Mária a saját részére mond igent. Arra a kicsi részre, ami rajta múlik. Arra a darabkára, amit ő hozzá tud tenni ahhoz, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.
De felszabadító dolog hallani, hogy miközben Isten megszólít és elültet bennünk valamit, és adja a növekedéshez az erőt és a kedvet, aközben itt van az a mondat, hogy Isten az, akinek semmi sem lehetetlen.
Nekünk nagyon sok minden lehetetlen, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ami lehetséges, azt megtegyük. De elég csak a saját részünket megtenni.