Ha beengedjük az életünkbe a fényt, a világosságot, az nagy segítségünkre lesz abban, hogy túllássunk saját magunkon. Ahhoz, hogy tudjunk tanúskodni a Világosság mellett, nagyon fontos, hogy engedjük, hogy az életünket a fény bevilágítsa. De ne csak a saját életünket, hanem terjedjen ki a Világosság arra a világra, amiben élünk.
Az első gondolat tehát ez, hogy érvényre juttatjuk magunkban a Világosságot azért, hogy annak a fényénél túllássunk saját magunkon.
Álltatok már színpadon? Amikor a reflektorok ránk irányulnak, semmit sem lehet látni. Ezért a tanúságtétel nem azt jelenti, hogy minden fényt magamra irányítok, és azt mondom: „Ezt nézzétek!”, mert akkor éppen vak lettem. De arról sincs szó, hogy minden fényt elvonok magamról, és a körülöttem lévőkre zúdítok.
Arra a világosságra gondolunk, ami pici fényként, alulról világít meg bennünket. Amiben egyaránt látjuk magunkat és a többi embert. Ahogyan pedig túllátok magamon, egyszer csak tudok arról a Világosságról tanúskodni, ami által túllátok magamon.
Egy ifjú hölgy szerelemre gyulladt egy házas férfi iránt. Vitte ez az indulat, vitte a vágy és az érzelem. Belebonyolódott egy kapcsolatba ezzel a férfival, és ez tartott heteken, éveken keresztül. Egyszer csak azt mondta: „Ezt soha többet! Ezt azonnal abba fogom hagyni.” Ahogyan ezt a döntést meghozta, azzal a határozott és világos egyértelműséggel ki is lépett ebből a kapcsolatból. De hogyan történhetett ez?
Egy egészen váratlan dolog történt. Egy kedves ismerőse egy bizalmi beszélgetésben föltárta, hogy ő éppen egy olyan feleség, akit a férje megcsal. Ahogyan a barátnője elkezdett beszélni arról, hogy milyen fájdalmat él meg azáltal, hogy a férje hűtlen hozzá, ez a hölgy hirtelen világossággal, egyértelműséggel túllátott magán. Túllátott a saját érzésein, a saját vágyán, a saját boldogság utáni igényén, és sok mindenen, ami természetes és emberi, de mindezeket nem megtagadva, túllátott rajta. Fölfedezett egy másik embert, ez a túllátás segítette őt abban, hogy tanúságot tudjon tenni a világosság erejéről.
Jött hozzám valaki, nagy mélyponton volt. Nem látott túl a sötétségen. Nagy fájdalmában arról beszélt, hogy ennél rosszabb már biztos nem lehet, ez már elviselhetetlen, így nem lehet élni. Visszajött egy hét múlva, derűsen. Azt hittem valami pozitív fordulat történt az életében. Történt is, csak nem úgy, ahogy gondoltam.
Azt mondta:„Feri, emlékszel rá, a múlt héten azt mondtam, hogy ennél rosszabb nem lehet. Képzeld el, rosszabb lett. Ahogy rosszabb lett, mint egy hete volt, egyszer csak a következőre jutottam: A múlt héten azt gondoltam, hogy ez nem lehet rosszabb, de lehetett! Akkor valószínű, hogy ennél is lehetne rosszabb. Úgyhogy hirtelen váratlansággal elkezdtem megbecsülni azt a jót, ami ebben a rosszban is benne van. Azokat a kapaszkodókat kezdem most fölfedezni, amelyek most is elérhetők.” Túllátott önmagán.
Részesei vagyunk annak a többnek, a Fénynek, mely hat ránk, átsugároz rajtunk. Ezért a tanúságtétel nem azt jelenti, hogy kimutatok magamon túlra, valakire vagy valahova, hanem sokkal inkább engedem, hogy amiről és akiről tanúskodni akarok, az engem átalakítson, megváltoztasson, formáljon. Hogy ne legyek olyan ember, mint tegnap, vagy egy héttel ezelőtt.
Szoktátok ti használni azt a kifejezést, hogy a nagy ő? Várjátok, keresitek a nagy őt? Egészen természetes, hogy van egy ilyen vágyunk, hogy megtaláljuk. De ennek mi van az árnyékában? Minél inkább vágysz egy nagy őre, annak az árnyékában van egy nagyon nagy én. Amikor pedig alakul és formálódik az élet, akkor ez a nagy én azt mondja: „Akkor vagy te a nagy ő, ha ilyen is vagy, meg olyan is. Ha ezt az elvárássorozatot mind teljesíted, akkor lehetsz csak a nagy ő.”
Ha van egy nagy vágyunk a nagy ő után, de közben meg van itt egy hatalmas én, akkor mi fog velünk történni? Nem jutunk el a nagy mi-ig! De mi az ára a nagy mi-nek? Az, hogy az én egy kicsit kisebb lesz, meg az ő is egy kicsit kisebb lesz, és átadjuk magunkat ennek a mi-nek. Ezáltal tud csak kibontakozni a nagy mi. De nagy dolog, ha nem állunk meg ott, hogy megörülünk a fénynek, a nagy ő-nek, és nemcsak ott tartunk, hogy nagy én, és nagy ő, hanem eljutunk oda, hogy nagy mi, és amit ehhez kell tennünk, azt jóízűen megtesszük.
Végül pedig az utolsó gondolat. Közvetítem azt a fényt, ami bennem van. Valamit, ami nálam több, képes vagyok mások rendelkezésére bocsátani. Hatalmas lehetőségünk, hogy a nálunk többről tudunk tanúságot tenni.
Amikor keresztelések történnek, minden héten látom azokat a sugárzó anyukákat és apukákat, akik néha nagyon fáradtak is abban a sugárzásban, de örülnek a pici babájuknak, és szeretik a gyermekeiket, ahogy csak tudják. Ahogyan egy szülő szereti a gyerekét, az túlmutat saját magán. Ahogyan törődünk és gondoskodunk egymásról, ahogyan észrevesszük egymást, az túlmutat magunkon.
Egyszer csak, amikor kettő, négy, hat, meg tizenhat éves lesz ez a fiú vagy lány, akkor valaki odaáll elé és azt mondja majd neki: „Tudd, hogy Isten szeret téged.” De ezek csak szavak. Van súlya, tartalma, üzenete, jelentése? Van mögötte tapasztalat? Amikor egy apuci, anyuci, a nagymama, a nagypapa meg a tesók szeretnek valakit, és az kézzelfoghatóvá, tapasztalhatóvá lesz, akkor ha kimondatik az a mondat, hogy Isten szeret téged, akkor akárhány éves is vagyok, azt tudom mondani, hogy: „Ó, a szeretet tudom, hogy milyen. Ismerem, hogy milyen az, hogy engem szeret valaki!”
Itt a fonál, amit el tudok kapni. Aztán már csak annak a titka vár rám, hogy Isten is szeret engem.
De nagy dolog az, hogy mi a szeretetünkkel túlmutatunk saját magunkon. A szeretet, a fény, amit engedünk magunkban érvényre jutni, tanúságtétel akaratlanul is a Világ Világosságáról.