Elkezdődött egy új év, egy új kezdet. Megújulás és növekedés a célunk. Tulajdonképpen szeretnénk mindezt okosban csinálni. Az okosban való újjászületés, növekedés során azt szeretnénk, hogy úgy történjen mindez, hogy nekünk ne kelljen változni.
Amikor körbenézünk, mindenkinek tudnánk adni egy listát, hogy miben kéne megváltoznia. Izgalmas volna másokat megkérni arra, hogy adjanak nekünk egy listát mirólunk. Nyitott szemmel és szívvel elolvasgatnánk ezt, és rácsodálkoznánk: „Jé, milyen sok egyezés van benne a saját listánkkal.”
Tízből tízen azt gondolják, hogy lehetnénk egy kicsit rugalmasabbak. Vagy tízből tízen azt gondolják, néha lehetnénk egy kicsit nagyvonalúbbak. Hogyha ezt a listát valaki komolyan venné, akkor a világ sokkal jobb lenne.
Tehát az első gondolat, hogy fölhagyhatnánk az újjászületés, változás gondolatával, hogy ezt okosban csináljuk. Az okosságunk lehetne az, hogy bátorságot veszünk ahhoz, hogy mi magunk változzunk.
Aztán a második gondolat így szól. Ennek lesz mindenképpen egy követelménye. Ki kell lépnünk a komfortzónából ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Ha volt valaki, aki mintát adott arról, hogy mit jelent, hogy a komfortzónából kilépni, az Isten.
Kiüresítette önmagát, emberré lett, és hasonlóvá vált hozzánk. Ezt ma úgy mondjuk, hogy kilépett a komfortzónájából.
Érdemes kockáztatnunk, különben menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké válnak. Ez tehát a második gondolat. Ha akarunk változást, szükséges lesz a saját komfortzónánkból kilépni.
A harmadik, ami ebből világosan következik, és része ennek. Meglepő módon a változáshoz mindig valami olyasminek az elengedésére van szükségünk, amit vagy akit éppen meg szeretnénk nyerni. Pontosan annak az elengedésnek a képességére van szükségünk, amit szeretnénk, hogy a miénk legyen.
Olyan megrendítő, hogy tulajdonképpen Karácsonykor miről beszélünk? A békességről, az összetartozásról, a szeretetről. És mire van szükségünk ahhoz, hogy mindez be tudjon teljesedni? Arra, hogy Isten, és mi magunk le tudjunk mondani, vagy el tudjunk engedni egy csomó mindent.
Isten elengedte a saját békéjét, hogy békét tudjon hozni a világba. Isten elengedte a dicsőség ragyogó fényét, hogy világosságot tudjon hozni ebbe a világba. De nagy dolog, hogy el tudom engedni pont azt, amire annyira vágyok.
A negyedik gondolat, hogy ennek következtében egyszer csak megváltozik annak a tapasztalata, hogy mi biztonságos, és mi bizonytalan.
Karácsonykor történt egy kislánnyal az, hogy kapott egy játékot, amire nagyon vágyott, játszott vele, és összetört. Nagyon sírt, és odaült mellé az apukája.
Ahogy kisírta magát a kislány, úgy hüppögve megkérdezte az apukájától „Apa, apa! De hát akkor mondd meg, hogy mi biztos? Annyira vágytam rá, és örültem, és de mi lett… Akkor mondd meg, hogy mi biztos?”
Az apukája nagyon észnél volt, a következőt mondja. „Kicsi lányom, két dolog biztos. Az egyik, ami a szívedben van, a másik meg, ami a fejedben. Az összes többi bizonytalan.”
Ezzel azt akarom mondani, hogy egyszer csak megváltozik az elképzelésünk arról, hogy mi biztos, és mi bizonytalan. Minden, amiért annyira küzdöttünk, és hajtottunk, hogy biztos legyen, rájövünk, hogy mennyire bizonytalan, mennyire érzékeny egyensúlyok tartják fönn. Mennyire veszendő és esendő.
Közben, amire azt gondoltuk, hogy na hát ha erre nem építünk, például a hitre, mert ez micsoda megfoghatatlan dolog. Meg a reményre, ami milyen utolérhetetlen, megragadhatatlan.
Tulajdonképpen szép lassan, ahogy megfordul az élet, és a világ, ahogy az Isten ember lesz, egyszer csak megtapasztaljuk azt, hogy ami biztosnak tűnt, tulajdonképpen az a bizonytalan.