Akármelyik sémát vesszük, felismerhetjük, hogy a sérülés valakiben lehet olyan mélyen, hogy talán a legreálisabb azt mondani, hogy ő abból sosem gyógyul ki. De megtanulhat vele együtt élni. Nem muszáj minden sebzettségből meggyógyulni, az élet is kevés lehet hozzá. Nem vagyunk olyanok, mint egy gép, aminek ha van egy sérült alkatrésze, kivesszük, beteszünk egy jót, és megint működik minden. Az ember ennél sokkal finomabb, érzékenyebb, élő valóság. De valamit megtehetünk vele, és ez fantasztikus, amit az autóval meg nem. Mert az autóm nem megy benzin nélkül, a motor tönkremegy olaj nélkül.
De az ember, micsoda csoda! Sérült, elfogy az olaj, úgy érzi, nincs benzin, rengeteg nehézsége van, de mit csinál? Átvált egy alternatív üzemmódra. Nincs benzin? Jön az akku. Hidrogénhajtás. Az ember ezt meg tudja tenni. Persze ez egy kép, hogy valamit szemléletessé tegyek. Képesek vagyunk ilyenkor másképpen élni, magunkat éltetni és életben tartani. Mégpedig úgy, hogy kidolgozzuk az egészséges részünket. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni.
1. A jövőre vonatkozó fantáziák, mint erőforrás
Kidolgozzuk az egészséges részünket. Ez ott kezdődik, hogy tudom, hogy egyáltalán van ilyenem. Előhívom az összes tapasztalatomat, élményemet. Tudatosítom, kidolgozom, megbecsülöm.
Hadd hozzak erre példát. 27-28 éves voltam, akkor kezdtem komolyabban lélektani képzésekben részt venni. Szünetben beszélgettünk egy pszichológus hölggyel. A következőt mondta: „Jaj, de melós, fárasztó munka, arról nem is beszélve, annyi minden van. Ilyenkor a szünetben elkezdem elképzelni, hogy milyen iszonyú jó lesz végre elmenni síelni. Már odafelé menni is milyen jó lesz. Mert akkor tudom, mindent itthon lehet hagyni. Amikor megyek a fölvonóval, tudom, nemsokára lehet lezúzni. Aztán tudom, hogy milyen, amikor fönn vagyok a síterepen: minden megszűnik, mintha egy másik világban lennék. Tudod Feri, a síelés odább van, két hónap múlva, de a jövőre vonatkozó fantáziáim erőt jelentenek.”
Közelebb engedtem magamhoz ennek a hölgynek a teljesen természetes közlését, és rájöttem, hogy 27 évet éltem úgy, hogy vagy nem használtam ezt az erőforrást, vagy használtam ugyan, de nem tudatosan, és ha használtam, lebecsültem: „Milyen nevetséges! Majd pont az fog segíteni, hogy most elképzelem, hogy síelek két hónap múlva.Ugyan már! Gyerekes. Inkább higgyél Feri! Higgy! Mondj mélyből egy imát!” De ahogy közelebb jutottam ehhez a gondolathoz, rájöttem, micsoda okos dolog ez. Semmibe nem kerül, minden további nélkül lehet tenni. Fantáziám van, be tudom csukni a szememet, és elképzelem.
Az egészséges részben például ilyesmit találunk. Hogy most nagyon nehéz, tulajdonképpen szívesen csinálnék mást, szívesen ennék, veszekednék valakivel – sokféle, kinek mi – de tudom késleltetni ezeket a szükségleteimet valamilyen cél miatt.
Még akkor is, ha egyébként pont ott sérültem meg, hogy nincs megbízható forrásom arról, hogy szabad késleltetni a szükségleteket, mert minden bizonytalan. Vagy most eszek, vagy nem lesz. Mert anya vagy jön, vagy nem, vagy beteg, vagy itt van, vagy a tesómat szoptatja. Ezért megtanultam, hogy akkor kell enni, amikor van. Akkor kell inni, amikor van. Akkor kell kapaszkodni, amikor csak lehet. Itt vagyok sérülve.
Igen ám, de van egy egészséges részem, ami azt mondja „Nagyon meg tudlak érteni téged. Nem könnyű az örökséged. Nem csodálom, hogy mindig kapkodsz valami után.” De elérek egy jövőre vonatkozó fantáziát, amit én, a kompetens, felnőtt, egészséges, cselekvő rész magamnak meg tudok adni. Képes vagyok ezt a fantáziámat komolyan venni, megbecsülni, és abból erőt meríteni.
Mondhatok egy másik példát is, hogy nem egyszer milyen kicsiségekről van szó. Egy továbbképzésen a kiképző azt kérdezte: „Gyerekkorotokban miről álmodtatok, mik szerettetek volna lenni?” Úgy gondolkodtam: „Jaj, most nem mindegy, hogy ötévesen miről álmodoztam? Itt vagyok, most 40 éves, mit számít az?” De aztán elkezdtük kinyitni ezt a világot. Előhívtam a múltamból, hogy amikor kissrác voltam, mindig kunyiztam a szüleimtől, hogy vegyék meg a Képes Sportot. A Képes Sport középső oldalát, ami egy duplaoldalas plakát, óvatosan kiszedtem, és fölragasztottam, mert ott mindig sportolók és olimpiai bajnokok voltak. Vagyis arról álmodoztam, hogy olimpiai bajnok leszek.
Egyszer csak közel engedtem magamhoz ezt a fantáziát. Bevillant, hogy milyen értékes dolog ez. Hiszen mint szorongó, körömrágó kisgyerkőc, akiről szoktam beszélni, hogy tudott életben maradni? Volt benne egy egészséges rész, a fantáziájával ezt előhívta, és mennyire sokat számított. Akkor még óriási lehetőség volt nagyot álmodni, nagyot képzelni. „Ó, majd ez vagy az lehetek!” Ez van itt az egészséges részemben. Aki mer képzelni valamit, ki tud találni valami jót.
2. A rendszeres munka, mint erőforrás
Milyen óriási dolog, hogy ez összefüggésbe tud kerülni éppen az egészséges részünkből kiindulva valamilyen egyszerű, hétköznapi cselekvéssel. Vagyis reggel, amikor mindenki alszik, föl kell kelned, fölvenni a sportcipőt, a cuccot, elmenni futni 8 km-t, visszamenni, lezuhanyozni. Ez a mindennapisága, a melós része ennek. Ahhoz, hogy ez ne maradjon meg a fantáziálásnál, és valódi hosszútávú megerősödéshez vezessen a realitásban, ott van a mindennaposság. Hogy reggel fölkelek, elmegyek a munkába, elvégzem a munkát. Néha szeretem, néha utálom. Találkozok emberekkel, szeretem vagy utálom őket, és ők is szeretnek vagy utálnak engem. És ezt valahogy elviselem, mind a kettőt. Mind a kettő nehéz lehet: szeretni is és az is, hogy valaki utál minket.
Carl Gustav azt mondja: „Leginkább annak köszönhetem, hogy normális vagyok, hogy reggel 8-tól délután 5-ig évtizedeken keresztül benn kellett lenni a klinikán.” Pedig ő aztán egy zseni volt. Mégsem azt mondja, hogy a zsenisége tartotta életben, nem emiatt maradt normális, hanem hogy reggeltől este ötig dolgozott.
Tehát itt most két dolgot is összehoztam egymással. Az egyik, hogy az egészséges résznek a látszólag nevetséges adottságait, készségeit, amelyeket már gyerekkorunktól kezdve tudunk, vegyük elő, tudatosítsuk, becsüljük meg és csináljuk. Miközben nekiállunk a sokszor szürke, hétköznapi munkához. Ez elkezd bennünket stabilizálni.
Ez azt is jelenti, akármilyen furcsán is hangzik, hogy fokozatosan megtanulunk felnőttnek lenni. Ahol leginkább ennek a szükségességét és közben nehézségét látjuk.