Egy társkapcsolat nagyon erős összekötő anyaga és összetartó ereje lehet, ha el tudjuk fogadni és el tudjuk ismerni a gyengeségünket. Először elfogadom és elismerem a saját gyengeségem és esendőségem, azután a te gyöngeségedet és gyarlóságodat.Egy neves családterapeuta azt mondta, hogy a mai kapcsolatok egyik alapvető problémája, hogy a férfi nem ismeri el, miközben együtt van egy nővel, hogy szüksége van rá. És hogy a nő nem ismeri el a férfivel kapcsolatban, hogy szüksége van rá.
Ez egyáltalán nem jelenti ugyanazt, mint amikor kihasználás, birtoklás történik az egyik fél részéről, és a másik ezt kezdi megelégelni és azt mondja: „Most már elegem van!”, akkor ránézek és azt mondom, hogy „De hát szükségem van rád.” Nem erről beszélünk. Azt, hogy „Szükségem van rád.” sokféle összefüggésbe tudjuk ágyazni.
Vaclavik, egy nagyszerű lélektani szakember mondott egy igen találót: „Én sem vagyok rendben, te sem vagy rendben, és ez így van rendben.” Ez nagyon kifejező, valakinek az egész élettapasztalata összesűrűsödik ebben a mondatban. De nagy dolog az, hogy mi egymással, egymás mellett lehetünk nem rendben.
Éppen a múlt héten tartottam egy előadást és ott valaki megkérdezte, hogy „Most akkor hallottuk, hogy így a nehézség, úgy a probléma, így a konfliktus, úgy a megoldás. Van-e egyáltalán normális ember?” Tudjuk, hogy ez egy mekkora kérdés, újból-újból föllángol, hogy van-e normális ember. Az a válasz, hogy „Én sem vagyok rendben, te sem vagy rendben, és ez így van rendben.” Freudot kérdezték, hogy milyen az érett személyiség, a „normális” ember? Ő nagyon egyszerűen azt válaszolta: „Aki képes szeretni, és tud dolgozni, akkor ő már rendben van.” Ez az érett személyiség.
Nagyon fontos, hogy a másik fél megengedje nekem, hogy tökéletlenül is szeressem őt. Majd eljutunk ahhoz, hogy elkezdem tisztelni és megbecsülni azt, hogy te megengeded nekem, hogy én tökéletlenül szeresselek téged. Hogy ennek már van számomra spirituális tartalma, üzenete.
Te megengedted nekem azt, hogy én téged tökéletlenül szeresselek, s te odaadtad magadat nekem erre a tökéletlen szeretetre. Ebben van valami hihetetlenül fölemelő. Egészen odáig, hogy azt gondolom, örökérvényű, hogy te ezt megengedted nekem. De nagy dolog, hogy én ezért is megbecsüllek téged.
Az utolsó gondolat pedig az, hogy a mélypontok tudnak a leginkább emberivé tenni bennünket. Néhány évre egészen ki tudnak bennünket józanítani. Egy kicsit kigyógyulunk a nagyképűsködésünkből, a lehetetlen szerepeinkből. Egész normálisak tudunk lenni egy-egy nagy mélypont után. Szóval a mélypontok nagyon áldásosak lehetnek, ha van egy olyan személyiség, aki ezt a mélypontot tudta hordozni, és aztán történik egy földolgozása a nehézségnek vagy a krízisnek.
Egy műsorban egy kérdést tettek fel egy idős embernek: „Ön túlélte a fogolytábort. Alig jöttek onnan haza. Meg tudná fogalmazni, már ismerve a sorstársait, akik szintén túlélték, és haza tudtak jönni, hogy mi a közös magukban?” Már akkor negyven év volt mögötte, volt ideje gondolkodni, hogy mi a közös azokban, akik ezeket a rettenetes dolgokat túl tudták élni. A következő választ adta gondolkozás nélkül: „Egyvalami az, amire bátran azt tudom mondani, hogy közös pont bennünk. Ez pedig az, hogy mindegyikünknek segített valaki valamikor.”
Ez egy olyan embertől, aki kijött egy sajátos pokolból, és túlélte, számomra hihetetlenül eligazító és hiteles. Nyilván föl lehetne tárni azokat a közös belső pontokat is, amelyeket Frankl: „Azok jöttek ki, akik megtalálták az életük értelmét egy teljesen értelmetlennek tűnő helyzetben is. Ők tudják megcsinálni.”
New Yorkban egy rabbi írt egy cikket, s azt mondta, hogy „Auschwitz a hitet tönkretette.” Erre Frankl ezt válaszolta neki: „Ez nem igaz, mert én ott voltam, és a következőt tudom erre mondani: A kis lángot elfújta, a nagyot felszította.”
Tehát óvatos vagyok azzal, hogy a mélypontoknak, a kríziseknek, a nehézségeknek a szépségét, vagy a benne rejlő lehetőséget és kincset hangsúlyozom, mert ha nem vagyunk hozzá elég erősek, vagy nem segít valaki, és főleg mind a kettő, akkor persze, hogy bele lehet roppanni.
De a társkapcsolatban, amikor átéljük azt, hogy igen, esendők vagyunk, rettenetesen gyöngék, és valószínű, hogyha nem segítünk egymásnak, akkor nem fog menni, ez egy nagyon fontos belátás lehet. Ha nem segítünk egymásnak, nincs sok esélyünk, mert azok élik túl, akiknek valamikor valaki segített. Mi itt vagyunk egymásnak, ez hatalmas erő lehet.