A ciklikusság mennyire jellemző ránk. Újból és újból visszatérnek az év ünnepei – például az Advent.
Nem tudom, ismeritek-e Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regényét. Az egyik kisregényben van két gyóntatóatya. Az egyik odamegy a másikhoz, mert nagyon elbizonytalanodik. Az a reménye, hogy majd a másik, aki olyan biztosan áll a lábán, segít neki. Egyszer csak azt látja, hogy a szilárdan a lábán álló gyóntatóatyához érkezik egy ember, aki hallatlan világossággal beszél, és elmondja a maga bölcsességét, életfilozófiáját. Elmondja, hogy hova jutott az életben. A gyóntatóatya pedig bólogat és nem szól ennek az embernek semmit sem.
Elmegy ez az idegen, és a másik pap a maga bizonytalanságával azt mondja:
– Miért nem mondtál neki valamit? Gyóntatópaphoz jött, és te egyetlen egy mondatocskával se mondtad neki, hogy térjen meg, vagy hogy tartson bűnbánatot. Miért nem mondtad neki, hogy téved? Miért nem mondtad, hogy egyoldalú, hogy emberi?
Akkor ez az idős gyóntató a következőt mondja.
– Azért nem mondtam neki, mert láttad, hogy most milyen jól megy a sora. Erről beszélt végig, hogy milyen biztosan áll a lábán, milyen jól megy az élete, hogy szinte csak álmodnia kell, és vágyakoznia és az teljesül. Tudod, ilyenkor felesleges bármit mondanom.
Eltelik fél, két év, és majd meg fog csúszni, el fog esni, ez egész biztos. Majd megint eljön, és akkor beszélek vele. Akkor majd fogom neki mondani, hogy most térj meg, és tartson bűnbánatot. Most nem érti. De lehet, hogy fél év múlva, vagy két év múlva nagyon fogja érteni.
Van úgy, hogy nagyon is állunk a lábunkon. Ezért sok szó el sem ér bennünket. Sőt, nem egyszer ilyenkor mások nyomorúsága sem ér el bennünket igazán, mert kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk: „Csak össze kéne szednie magát. Kicsit komolyabban kellene vennie dolgokat. Bizonyára a saját hibájából tart ott, ahol tart.”
Biztos van olyan élményetek, hogy kint vagytok a természetben, lementek egy patak partjára, és az ott mondjuk saras, csúszós, vagy a nedves avar és akkor puff. Megcsúszunk. Mi történik amikor csúszunk bele a vízbe? Mi mást is tennénk, mint megpróbálunk a felszínen maradni.
Mindenki megpróbál a felszínen maradni. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az életben néha elcsúszunk, elmegy az egyensúlyunk. Egyszer csak ott találjuk magunkat a vízben.
Mennyire reális, mennyire jogos, és érthető, hogy próbálunk felszínen maradni. Nemde az életben néha megcsúszunk, és mi az első ösztönös gondolatunk:
– Na, na, csak el ne merüljek! Nem, felszínen kell maradni.
Ez a gondolatunk, hogy a felszínen kell maradni, jogos, igaz, de nem egyszer felszínessé tesz bennünket. Ahogyan próbálunk a felszínen maradni, felszínes megoldásaink támadnak. Mondjuk ha szorongok, akkor jó lesz rászokni a cigarettára, az kicsit oldja. Hogyha túl sok a stressz, akkor jól esik esténként két felest, meg három sört meginni. Hogyha nagyon feszes a férj-feleség kapcsolat, akkor jól esik kicsit kiabálni egymással.
Egy kicsit sem akarom ezt lebecsülni, mert például vannak olyan embertársaink, akik hihetetlen hősies erőfeszítéseket tesznek azért, hogy anyagi, fizikai, lelki vagy szociális értelemben a felszínen maradjanak. Mikor az ember a maga módján a felszínen igyekszik megkapaszkodni, azt nagyon értékesnek látom, csak nem elégségesnek.
Ahogy próbálunk a felszínen lenni, érezzük, hogy fáradunk. Valahogy ez így nem lesz jó, nyúlunk a kapaszkodók után. Megkapaszkodunk saját magunkban.
Aztán van olyan is, azt mondom „Nem, én majd beléd kapaszkodom, az sokkal jobb lesz. Magamba nem kapaszkodok. Ha te csinálod, én is úgy csinálom.”
Aztán megkapaszkodunk abba, hogy MI, nem csak az ÉNben, meg a TEben lehet megkapaszkodni, hanem a MI-ben is. Aztán pedig az is lehet, hogy azt mondjuk „Nem, azért mégis csak, a legjobb kapaszkodó a Mindenki, mert mindenki így csinálja. Hát ezt mindenki tudja, hát ezt mindenki így gondolja.” Akkor megkapaszkodunk a Mindenkiben.
Mi szokott történni, ahogy kapaszkodunk az ÉN-ben, a TE-ben, a MI-ben és a Mindenkiben? Előbb-utóbb ezek a kapaszkodóink nem tartanak meg minket. Rájövünk arra, hogy „Hát, persze én mondtam, sokáig mondtam, hogy nekem van igazam, de mi lett belőle?” Sokáig mondtam, hogy majd én beléd kapaszkodom, hát mi lett velünk?
Akkor elérkezek oda, hogy már el is merültem.
Az életünkben megvannak azok a helyzetek és pillanatok és események, amikor nem állunk a lábunkon, amikor elcsúszunk és nem próbálunk már a felszínen maradni, mert érezzük, hogy ez már csak felszínes lenne. De már a kapaszkodóink sem elegendők. Amikor ott alámerülünk, és egyszer csak zuhanunk hátra, és nem tartott meg bennünket se az ÉN, se a TE, se a MI, se a Mindenki, akkor egyszer csak lesznek alapvető fölismeréseink, áldott fölismeréseink.
Például az egyik, hogy amiről azt gondoltuk, hogy nem számít, nem fontos, tulajdonképpen az a lényeg. És fordítva is, hogy amiről azt gondoltuk, az életben számít, és fontos, tulajdonképpen nem lényeges.
De ezt csak akkor éljük meg, ha az összes kapaszkodót elengedtük, és zuhanunk hátrafelé. Egyszer csak rájövünk arra, amit így mondott egy lelki író, hogy „Istennek kisebb a hatalma ezen a Földön, mint egy falnak. Mert a falon nem tudunk átmenni, meg szoktuk kerülni. Istenen viszont egész nyugodtan átgyalogolhatunk.”
Tulajdonképpen képesek vagyunk úgy élni az életet, hogy azt mondjuk: „Istenre egyáltalán nem szükséges figyelni, mert enélkül is az életünk minden további nélkül tovább megy. Isten egyáltalán nem számít, és főleg nem fontos.”
A zuhanásainkban egyszer csak rájövünk, ahogyan éltük az életet, és amire azt mondtuk: „ez mind számít”, abból semmi nem volt lényeges. Egyszer csak fordul velünk egyet a világ. Valahogy ebben a fordulatban megéljük azt: „Hiszen Isten a lényeg!”
Ebben a fordulatban rácsodálkozunk, hogy olyan sok mindent tartottunk biztosnak, és hogy ez mind bizonytalan.
Akit a legbizonytalanabbnak tartottunk, Istent, tulajdonképpen ő a legbiztosabb. Amikor zuhanunk, és a szó jó értelmében feje tetejére áll minden, és akkor éljük ezt meg, hogy amiről azt gondoltuk biztos, bizonytalan, és akiről azt gondoltuk bizonytalan, ő a biztos.
De nagy dolog, hogy ahogyan az élet hullámzásait egyre jobban értjük, és kiismerjük magunkat benne, meg tudjuk érteni magunkat, és értékesnek látjuk azt is, amikor állunk a lábunkon, azt is, amikor megteszünk mindent, hogy a felszínen maradjunk, azt is, amikor kapaszkodunk, és azt is, amikor megfordul velünk a világ.
De nagy dolog, ha be tudjuk járni ezt az utat, és már nem csak az élet peremén kapaszkodunk, hanem megengedjük, hogy Isten elkapjon bennünket.
Részlet Pál Feri 2016. december 4-i vasárnapi beszédéből.